Acoustic Energy AE1 40th Anniversary Edition állványos hangfal teszt

2026. július 11., szombat, 17:20

Acoustic Energy audio hifi hangfal hifi hangfal AE hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt AE hangfal teszt Acoustic Energy hangfal Acoustic Energy hangfal teszt

Az Acoustic Energy jubilál, mégpedig nem is akárhogyan, de fogalmazhatunk úgy is, hogy stílusosan. Fogták az 1987-ben debütáló első hangdobozukat az AE1-et, lényegében legyártották azt újra valamelyest modernizálva, és azokat célozták meg vele, akik az eredeti modellhez már nem juthatnak hozzá, de vágynak rá, a jelenlegi igényeiknek is megfelelve.

Az Acoustic Energy a legelső hangfalának új változatával jubilál

Nagy-Britanniában mindig is hatalmas népszerűségnek örvendtek az apró hangdobozok, stúdiómonitorok, így adta magát, hogy az Acoustic Energy is egy ilyennel jelenjen meg először a piacon, és taroltak is. Hiába szép számmal volt már akkor a boltokban hasonló jellegű termékek sokasága, mégis sikerült kitűnniük, hiszen megjelenésben és anyaghasználatban, így előadásban is tudtak újat mutatni. Nem csoda, hogy a cég újra elkezdte ezeket gyártani 2006 és 2016 között, tehát az igény rá nagy, ez nem lehet vitás.

Az Acoustic Energy AE1 40th Anniversary Edition lényegében tényleg az alapmodell reinkarnációja ránézésre, hiszen maradt a kétutas kialakítás, a frontoldali dupla kimeneti nyílás, és még a hangszórókat körülvevő gyűrűk formáját is egy az egyben sikerült átemelniük a nyolcvanas évekből. Anno nagy újdonságnak számított az alumínium használata a membránoknál, ma is bevált módszer már más gyártónál is, tehát az újbóli felhasználása adott volt. Azonban vegyünk át mindent szép sorban, ahogyan azt Matt Spandl, a cég akusztikai vezetője is tette.

Maga a doboz tíz rétegű magasfényű fekete vagy diófa furnér változatban kapható, az előlapon pedig a védőszövet mágnesesen illeszthető, az eredeti "klasszikus rögzítésével" szemben. Az oldallapok a csúcs Coriniumban már használt csillapítást kaptak, amit belső merevítéssel kombináltak. A 29 mm-es magassugárzó egy ferrofluid hűtésű alumínium dóm, a 125 mm-es mélyközép hangszóró fonott alumíniumból készült, viszont merevebbé tették, kerámia bevonatot kapott mindkét oldalán, továbbá hővezető alumínium hangtekercset, erős motorszerkezetet, és egy alumínium rövidzáró gyűrűt.

Belül az eredeti hangdoboz Signature változatából inspirálódva alakították ki a keresztváltót, ami 2,8 kHz-en vált, így összességében az eredeti stúdióhangzást otthonosabbá, zeneibbé tette. A hangfalcsatlakozókból egy párat találunk, tehát nem erősíthetők duplán, ami nem is lenne indokolt, hiszen a gyártó szerint sokkal könnyebben hajthatók, mint a klasszikus AE1. A 87 dB-es érzékenység azért biztosan izmos erősítőt kíván, de a megadott 150 wattos zenei teljesítményt valahogyan csak ki kell sajtolnunk a dobozból.

Apróság, és szerintünk stílusos, hogy a gyártó díszítőelemként a magassugárzó hullámvezetőjénél tüntette fel a hangfal típusát, továbbá a hangszóróknál négy-négy darab arany csavart használtak, ami elsősorban a diófa kivitelben stílusos, de a feketében sem tűnik túl hivalkodónak. Maga az AE1 40th Anniversary Edition tökéletesen van kivitelezve, a doboz éleit nem kerekítették túlzottan le, tiszteletben tartva a hagyományokat, és a méretével ellentétben látszik rajta a közel félmillió forintos ár.

Az Acoustic Energy AE1 40th Anniversary Edition állványos hangfal meghallgatására az Audio Centrum bemutatótermének kisebbik szobájában került sor, hiszen maga a gyártó is 15-25 m2 közötti nappalikba szánja, amelyekből nem csak Angliában, hanem idehaza is akadnak szép számmal, de azt is állíthatjuk, hogy a többségük ilyen méretűek. A társa a Hegel H95 sztereó erősítő volt, kábelekből Nordostot használtunk, a hangfal alá pedig természetesen stabil állványt helyeztünk.

A hang, ami kiállta és ki is fogja állni az idő próbáját

The Ben Webster Quintet Soulville szerzeményénél a középtartomány fogott meg a dal legelején, de egy ilyen méretű hangfaltól ez valahol el is várható, tehát lényegében a meglepetés elmaradt. Vagy mégsem? Az AE1 40th nagyon masszívan van összerakva, ezt megemelve és megkocogtatva is tapasztaltuk, amihez jön már az említett konstrukció. Ez a modell ránézésre is egy igazi, egyedi ékszer, ahogyan az előadása is. Visszarepített minket a cég gyökereihez, valódi brit monitoros hangzással megkínálva, de ahogyan azt ígérték is, modernizálva, tehát univerzálisabbá téve.

A szaxofon annyira mélyről és érzelmesen jött, ami egyből magával tudott ragadni, remek betekintést engedve a zenész miliőjébe, gondolatiságába, és kifogástalan adottságaiba. A zongora játéka meglepően természetes volt, ezt félmillió alatt elég kevesen tudják teljesíteni, főleg ekkora méretből, de még mindig nem volt okunk arra, hogy igazán csodálkozzunk, mert az AE már 100 ezer forintért is tud maradandót alkotni állványos hangfalból. Ez viszont merőben más, és eltér az elmúlt években megismert hangkaraktertől.

A gyártó favorizálja a kisebb méretű membránokat, viszont abból nagyon testes mélyhangot képes kihozni. Itt kicsit visszább vettek ebből, a középszekció kapott inkább hangsúlyt, a basszus valamivel visszafogottabb lett - mondjuk a méretnek tökéletesen megfelelően -, azonban folyamatosan hallható, érezhető és élvezhető volt. A nagybőgő andalítóan szólalt meg, semmi fedettség nem takarta a szólamait, szabadon mozgott a zenész a többiek között. Ideje volt bevetni a dobot is, ami Herbie Hancock segítségével történt meg, ráadásul nem is szimpla tempót kaptunk.

Túlvariáltnak sem nevezhetnénk, inkább húzása volt a bőr és a fa találkozásának, valamint szépen az előtérbe helyezte az AE1 40th, amit pontossággal támasztott alá. A Head Hunters szerzeményben megnőtt a hangszerek száma, ezeket a hangfalnak remek ritmikával és pontosan sikerült ábrázolnia, sőt még az arányokra is meglepően jól oda tudott végig figyelni. A basszus nem vágott gyomron, de volt ereje és stabilitása, és még a szerzemény hangulatának fokozásából is bőven vett ki szerepet. A tervezők fontosnak tartották azt, hogy a hangulat is megfelelő ábrázolást kapjon, ehhez viszont szükséges az énekhang is.

Kapóra jött ekkor a Jethro Tull - Thick as a Brick albuma, ahol a sokszínű gitárhang és természetesen a fuvola dominált, viszont megkaptuk azt, amire vártunk, a férfi szólamokat és a nagyon spéci, érzelmes előadást. Itt később érkezett meg a ritmusszekció bekapcsolódása, de a pillanatot egyből megéreztük. Felrázódott a dal egész szerkezete, azonban a részletek továbbra is megmaradtak, ahogyan a gyorsaság is. Igen, ez a kis hangdoboz nagyon szorgos, remek a sebessége, tökéletesen követhető, és minden jellegű zártságot nélkülözve képes monogám lenni.

A Yes - Fragile albumával folytattuk a progresszív rock irányát, de azon belül egy más megközelítést, izmosabb hangszereket, kicsit hátrébb tolt énekhangot kaptunk, így a mélytartománynak sikerült újra remekelnie, amikor a basszusgitár belehúzott. Itt még több hangszer jelent meg, a hammond szépen kilépett elénk, az elektromosgitár a kornak megfelelően torzult, aztán a dobos is rendesen belehúzott. Volt tehát hangszerkavalkád, az AE1 40th mégsem esett kétségbe, sőt még azt is mondhatnánk, hogy komfortosabban érezte magát. Érdekes, de a meglátásunk az volt, hogy ennek a kis ékszerdoboznak nagyon tetszik, ha kihasználjuk, próbára tesszük, úgy tudja igazán megmutatni kvalitásait.

Sara K. során a húros hangszerek emelkedtek ki elsősorban, a tisztaság és húzás remek kombinációját nyújtva, de az egészet az énekhang koronázta meg. Olyan lezser volt és bensőséges, ami az eddigieket is magabiztosan űberelte. Azt tapasztaltuk, hogy van valamennyi hiányérzetünk, de mégsem. Eleve ez abszolút szubjektív, tehát inkább kötekedés a részünkről, mert olyan hibát eddig nem róhattunk fel a kis doboznak, amit másnak nem tettünk volna meg, ebben a méretben és árban, viszont érezhető és élvezhető pluszt rengeteget. Ebbe beletartozik a magassugárzó karaktere, ami annak ellenére, hogy alumínium, semmi ércességet nem mutatott, inkább selymesen és átláthatóan volt végig tiszta.

A Depeche Mode - Useless dalánál azonban ezek a kételyek is szertefoszlottak. Ismét remekül működött az, hogy több hangszer volt, ráadásul a természetesek keverődött a szintetikussal, így jött a remek húzású és elegendő mélységű dob, a basszusgitár sodrása, Dave Gahan tiszta, végig érthető éneke, és a szépen leváló effektek. Az AE1 40th tér kezelésben eddig is jeleskedett, ebből most sem engedett, viszont jöttek hozzá még a hangfoszlányok, amiket megmutatott, de nem tolt túl, valamint kialakult egy egység. Klasszikus Brit iskola hangzást kaptunk, ami elég univerzális, tehát nem csak az ott lakóknak vált a kedvencévé a hosszú idők alatt, és úgy látszik, pontosabban ez a hangdoboz bebizonyította, hogy mennyire is időtálló, még akkor is, ha azért bevetettek némi modernizálást.

Összegzés, végszó

Az Acoustic Energy jubileumi AE1 állványos hangfala a legszebb brit hagyományokat elevenítette fel. Karakterben egyértelműen azokat idézte meg, azonban a megnövelt hangszóróknak hála még univerzálisabbá téve azt. Hiába alumíniumból készültek a meghajtók, minden sima, természetes és homogén volt, igazán remek térrel, a hangszerek pontos definiálásával, a színpad szélességével és rétegelt mélységével. Valóban nem nehéz meghajtani, ahogyan azt a gyártó is állítja, a Hegel erősítőjével jól működött együtt, ahogyan a Nordost kábelek is remekül passzoltak a rendszerbe. A kiszolgálást igényli tehát az Acoustic Energy AE1 40th Anniversary Edition, de ez valahol így is van rendben. Amennyiben ez megtörténik, olyan hangzást nyújt kisebb nappaliba, ami egyértelműen audiofil szintet képvisel, minden részletet feltár, de az érzelmek átadására is képes, ráadásul erőlködés nélkül. Egyéni stílusa van a megjelenését tekintve, példás a kivitelezése, és úgy nyújt nosztalgikus érzést, hogy a modernebb zenéket is méltón tudja prezentálni.

1 2

Következő oldal >