SVS Ultra Evolution Nano állványos hangfal teszt

2026. január 25., vasárnap, 15:05

SVS audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal SVS hangfal hangfal teszt hangszóró teszt hifi hangfal teszt SVS hangfal teszt

Az Ohio-i illetőségű SVS Ultra Evolution sorozatából már megismertük az átlagos méretű állványos dobozt, amit egyszerűen Bookshelfnek nevezett el a gyártó. A cég viszont úgy látta, hogy az ott bevált megoldásokat még kisebb fizikumot öltve is képesek fullra járatni, így született meg jelen cikkünk főszereplője az SVS Ultra Evolution Nano, ami kompakt formában nyújtja a sajátos amerikai hangzást.

Az Ultra Evolution sorozat törp(é)je

Ahogyan a Bookshelf esetében, a Nano-nál is szembeötlik egyből a finom megmunkálás és kivitelezés, ami lehet zongoralakk fehér vagy fekete bevonatú, de az utóbbiból matt változatot is választhatunk, ha abszolút klasszikus értékrenddel bírunk. Az előlapot mágnesesen illeszthető szövet takarja, ami alatt kettő darab hangszórót találunk.

A magassugárzó ebben az esetben is gyémántbevonatú alumínium dóm, amivel továbbra is csak jóval magasabb kategóriájú hangfalban találkozhattunk eddig. A 25 mm-es egység rendkívül merev, a felhasználása elsősorban a repülőgép gyártásban honos, elé FEA-optimalizált sejtrácsos diffúzort illesztettek, ami a tartomány tisztaságáért és fedetlenségéért felel. Alatta 133 mm-es kompozit üvegszálas membrán van, hosszúlöketű mágnessel és felfüggesztéssel a remek teljesítménykezelés érdekében, mindezt precíziós alumíniumötvözetből készült kosárba helyezték, az alumínium hangtekercs a hőszabályozást látja el, de közben a torzítást is redukálja nagy hangerőn.

A 25 mm-es vastagságú frontoldal valamivel keskenyebb, mint a 18 mm-es oldalfalak, és ez természetesen nem csak holmi apó dizájnelem, hanem a hangzásban is jelentős része van, ahogyan az előlapnak is, ami ezúttal is kapott egy törést a két hangszóró között. Ez az összehangolt geometria mikroszekundumos időeltolódást hoz létre a meghajtók között, így biztosítva, hogy a középpont egyenlő távolságra legyen a hallgatótól.

Belül kétutas hangváltót alkalmaztak prémium minőségű kondenzátorokkal, induktorokkal, ellenállásokkal és vastag nyomtatott áramköri lappal, a bemenet szimpla, tehát nem vethető be bikábelezés, viszont a banándugókat fogadják, és egy külön kis vájatba helyzeték őket. A refexnyílás ebben az esetben 40 mm-es, továbbra sem középre helyezték el őket, hanem észrevehetően eltolva, így nagy eséllyel még a hátsó falhoz tolva sem áramlik ki a levegő a dobozból túl direkt.

A célja mondjuk az volt a gyártónak, hogy a Bookshelf-hez hasonlóan izgalmas, dunsztos és erőteljes hangzást produkáljon, csak kisebb alapterületen, és azért az erő megfelelően kulturált és finom is legyen, amiben segítenek az öntapadós talpak is, amelyek megfelelő stabilitást nyújtanak a doboznak. Nem először találkozunk ehhez hasonló megoldással csavarok vagy kúpok helyett, ami indokolt lehet, hiszen maga a merev dobozszerkezet, a csillapítóanyagok és a spéci, már említett megoldások a káros rezonanciákat képesek hatékonyan elvezetni.

Mivel elég alacsony, pontosan 85 dB az érzékenysége a Nano-nak, ezért adott volt most is a Parasound elő-végfokunk bemelegítése, a csöves kimenetű CD-lejátszónk és Naim streamerünk beillesztése, és a magasabb kategóriájú QED-kábelek használata, valamint a roppant nehéz márvány állványunkat is bevetettük azért, hogy kihozzuk a lehető legtöbbet és legjobbat ezekből a kompakt dobozokból.

Amerikai, de nem csak amerikaiaknak

Talán sokan megmosolyogják majd, de szokásunktól eltérőn most a Bon Jovi egyik klasszikus felvételével nyitottuk a sort, amiről úgy gondoltuk, hogy bemelegítésnek jó lesz. A minőségre azért odafigyeltünk, mert japán SACD volt az alapanyag, a zene meg ugye amerikai, tehát nem is volt ez olyan rossz választás a részünkről, a hallottak alapján meg pláne. Szép tér fogadott minket, meglepően természetes énekhanggal, amiben gyárilag volt csak egy kis színezés, amit maga a műfaj megkíván. A tempó remek volt, a basszusgitár szépen kísérte a dallamos rockzenét, a hangzatosságot is pompásan sikerült átadnia az Ultra Evolution Nano-nak, de ami a legfeltűnőbb volt, az a tisztaság, és mellette a gördülékeny, de egyáltalán nem tolakodó feeling. Egy kicsit meg kellett emelnünk a hangerőt, hiszen maga a hangfal és ugye a zene stílusa is megkívánta, hiszen a Bon Jovi féle arénarockot halkan teljesen felesleges hallgatni.

Maradtunk a kontinensen, de merőben más stílusban Frank Sinatra által, ezúttal is SACD-ről. Az SVS nagyon közvetlenül viselkedett, a minimalistán hangszerelt dalokat nagyon szépen kiemelte a dobozból, a zenekart pontosan jelenítette meg, így rögtön adott volt egy bizonyos szórakoztató, de audiofil jelleg. A mélyközép hangszóró ebben az esetben nem igazán tudta megmutatni a kvalitásait, a magassugárzó viszont annál inkább. A rézfúvósok kontúrosak, de korántsem bántóak voltak, a jellegzetességük megmaradt, de az élek finom lekerekítést kaptak, Sinatra hangja pedig öntudatos és bársonyos volt egyszerre. Könnyűnek tűnő, mégis elég nehéz műfaj ez, amihez a Nano határozottan, de megfelelő árnyaltsággal nyúlt, így az előadást képzeletbeli taps fogadta a részünkről.

Visszatértünk ezután a rockra a Deep Purple segítségével, és a tempót is fokoztuk a Highway Star által. Úgy látszik ilyen napunk volt, mert ezúttal is japán nyomatú SACD-t tettünk a lejátszóba, a remaster pedig igazán jól sikerült. Az SVS meg is becsülte a megfelelő "tápanyagot", amit nagyon lendületesen, igazán bátran mutatott meg nekünk. Hiába a sok hangszer, amelyek ráadásul brillíroztak és virtuozitásban sem volt hiány, sikerült mindegyiket példásan megmutatni, a zenekart pedig nagyon szoros egésszé avanzsálnia. Szórakoztatott az előadás, ahol már a basszustartomány is határozottan és dögösen jelent meg, de itt is a tér, a szép részletek és a kiugróan nívós magasszekció uralkodott. A dögösséghez kellett itt is a teljesítmény, tehát a gyártó által megadott minimális 20 wattot felejtsük el, mert az nagyon kevés lesz ahhoz, hogy megmutassa a hangdoboz értékét, mi pedig élvezzük az előadását.

Schubert szerzeményénél és már szobahangerőn az a már ismert jelző jelent meg előttünk, hogy óriásölő! Igen, ez a kompakt, mokány doboz annyi energiát volt képes itt is megmozgatni, amire büszkék lehetnének kétszer ekkora társai is, ráadásul minden labilitást és kételkedést nélkülözött. Bátor kiállásának köszönhetően a szerzemény lendülete és sodrása remekül jelent meg a 20 m2-es szobában, ugyanakkor az árnyaltságot, és a tapintatosságot sem kellett nagyítóval keresnünk. Erőlködésnek sem volt nyoma, igazán stabil színpad jelent meg előttünk, rajta erejük teljében lévő zenészekkel, akiket nagyon határozott, de játékos fegyelem kísért. Meleg és testes volt a zongora hangja, a fúvósok sem maradtak bátortalanok, és itt tapasztaltuk azt először, hogy minden tartomány egyszerre volt élénk, magabiztos, teljesértékű.

Ezek után természetesen muszáj volt feladnunk a leckét a hangfalnak, nehogy túl magabiztos legyen, ezért jött Jan Garbarek, viszont az SVS nem akart engedni az erényeiből. Itt is kapott egy melegebb, bársonyosabb ívet a rideg felvétel, a szaxofon öntudatosan nyomult előre, de a Nano képes volt annak hullámzásait, frazírjait is méltóképpen megmutatni. A közép és mélytartomány itt a szokásosnál nagyobb erőre kapott, ami nem vett el, inkább hozzáadott a zene élvezetéhez, a már eddig is bizonyított magassugárzó pedig pompásan egészítette ki őket. Nagyon stabil volt továbbra is az összkép, tele finomsággal és folyamatos pulzálással, egészséges életkedvvel, ami egy pillanat erejéig sem hagyott alább. Lehetett volna talán kicsit alázatosabb is, de amerikai hangfal révén úgy gondoljuk, hogy ezen a téren is rendesen kitett magáért.

Az Isao Suzuki Quartet dalánál az SVS bebizonyíthatta azt, hogy mennyire képes odafigyelni a mikrorészletekre, miközben az erejét is meg kellett mutatnia, főleg a nagybőgőnél, és a dobos vehemens leütéseinél. Nagyon markánsan viselkedett, egyből izgalomba hozott minket, bár abból eddig sem volt hiány, de a szintet mégis sikerült hatványoznia. Megmutatta, hogy a specifikációk között megadott 44 Hz valid, tehát a mélytartomány valódi értéket képviselt, ráadásul úgy, hogy a hangszóró még csak meg sem rezzent! Hiába a kis méret, mégsem tapasztaltunk erőlködést, sem színezést, csak pontosságot, határozottságot és keménységet, amibe még némi andalító jelleg is belefért, ahogyan finomság is. Unalmas lehet újra olvasni azt, hogy a magassugárzó itt is kategóriáján felül teljesített, de nem lehet elmenni mellette szó nélkül. A felvételnél ugyan kevés szerep jutott ennek a tartománynak, de amikor megjelent ott volt, semlegesen, tisztán és határozottan.

Összegzés, végszó

Az SVS Ultra Evolution sorozatának legkisebb, Ultra Evolution Nano névre hallgató állványos hangdoboza egy igazán kimagasló típusa a kategóriájának. Hiába kompakt, és a hangszórók is elég kicsik benne, az egyéni technológiák felhasználása és azok észszerű párosításának eredményeként olyat mutatott nekünk, ami minket, sokat hallgatott tesztelőket is meglepett. Amerikai termék, tehát erőből és lendületből nincs benne hiány, viszont ezt sikerült bravúrosan kereszteznie harmóniával, természetességgel, pontossággal és nem utolsósorban megfelelő árnyaltsággal is. 20 nm-t lazán képes volt megtölteni zenével, egyedül a meghajtására figyeljünk oda, mert a 85 dB bizony igényli a wattokat, és azok közül is a minőségieket. Elsőre, meghallgatás nélkül talán soknak tűnhet az érte elkért pénz, azonban a szeánszot követően nem volt kérdés, hogy egy kimagasló ár/érték arányú hangdobozt képvisel a Nano. Ez már az audiofil szint alja, amiben a mennyiség és minőség arányosan mutatkozott meg, a zenék széles repertoárján bátran mozog, így nem kell féltenünk tulajdonképpen semmitől. Mindenkinek csak ajánlani tudjuk, aki kisméretű, erőteljes, nem félszeg, de részletorientált kompakt hangdobozt keres kisebb szobába, lakjon a bolygó bármelyik részén is.

1 2

Következő oldal >