Klipsch Reference R-60M állványos hangfal teszt

2025. augusztus 29., péntek, 11:50

Klipsch audio hifi hangfal Klipsch hangfal hifi hangfal hangfal teszt Klipsch hangfal teszt hifi hangfal teszt

Három éve történt, hogy a Klipsch megújította Reference sorozatát, amivel olcsón, nagy hangot szerettek volna nyújtani. Ezt már be is bizonyították nekünk tavaly az R-50M kompakt állványos hangdobozuk által, amire most rátettek egyet a lapáttal, így született meg az R-60M, ami a széria legnagyobb állványos modellje.

Semmi varázslat, csak egy jól kigondolt állványos hangdoboz Klipsch módra

A Klipsch Reference R-50M egy olyan kis hangdoboz, amit nagyon szerettünk, és hiába eltelt egy év a bemutatása óta, még mindig kategóriájának egyik legjobbjának tartjuk. A gyártó hozzá hasonlóan az R-60M-et is kisebb szobákba ajánlja, akár sztereó, akár házimoziba illesztve, viszont nagy teljesítményt is ígér a méretéhez képest. Ez már nem egy kompakt hangfal, inkább titulálandó átlagos méretű alanynak a 203x400x336 mm-es fizikumával, ami "Klipsches" mértékkel amúgy valóban nem tekinthető nagynak.

Elég vastag, 19 mm-es MDF-et használtak, nagy merevséget értek el vele, és rengeteg csillapítóanyaggal tömték tele. A színválasztékba biztosan nem fogunk belebonyolódni, hiszen egyedül fekete változatban vásárolható meg, viszont szintén kapott faerezetű és karcálló vinyl bevonatot, valamint mágnesesen rögzíthető védőszövetet, amin a gyártó logója is szerepel, az előlapon pedig középen mellette a sorozat elnevezése is.

A 90° x 90° Tractrix fantázianevű tölcsér ezesetben is teljes dobozszélességű és nagyon mély, ebbe ültették a 25 mm-es alumíniumból készült magassugárzót, Linear Travel Suspension (LTS) felfüggesztéssel ellátva. Az alatta lévő TCP mélyközépsugárzó 165 mm-es, rézbevonatot kapott, a membrán hőformázott, kristályos polimerből készült. Csavarokat sehol nem találtunk, a kivitelezés és megmunkálás is remek, és még az aljára is jutott fantázia, hiszen külön betétet használtak, ami a sérüléstől is megvédi.

A Reference R-60M kétutas, basszreflex rendszerű hangdoboz, az elég hosszú reflexcső a kistesóhoz hasonlóan hátul és középen foglal helyet, ami alá helyezték a szintén ismerős szimpla, műanyag bevonatú bemenetet, amibe a banándugó is belefér.

Nem történt tehát semmi bűbáj bevetése, egyszerűen megnövelték a méreteket, és a nagy hangnyomás mellé remek részletezőképességet is ígér az amerikai gyártó. Ezeket látatlanban elhisszük nekik, hiszen az R-50M is zömmel nyújtotta már ezeket, ráadásul az érzékenység bőven 90 dB felett van, tehát a hajtással nem igazán lehet gond!

Főleg a korábban is használt Parasound elő-végfokunk által, amihez jött a csöves kimenetű CD-lejátszónk, Naim stremerünk, QED kábeleink, valamint a roppant nehéz tömör márványból készült állványunk. Kezdődhetett tehát a szórakozás, hiszen a márkának mindig is volt egy ilyen jellegű hangkaraktere, valamint fényt derítettünk arra is, hogy 200 ezer forint alatt mit is jelent manapság az amerikai álom!

Dögös, dögösebb, Klipsch?

Az alcímünkkel sok meglepetést nem okozhattunk, hiszen aki ismeri a gyártó hangfalait, főleg a beugró kategóriában, az tudhatja, hogy amolyan jó újvilági módra képesek megmutatni magukat. A Reference R-60M is egyértelműen ilyen hangdoboz, ami valamilyen szinten szakít a Klipsch hagyományaival, ugyanakkor fejet is hajt előtte, tehát amolyan modern példány. A Dire Straits dalánál nagyon hangzatos és kellemesen zengő gitárt hallottunk, kerek melegséggel és vérbő izgalommal, ugyanakkor hiányzott belőle az olcsóság hangja, mert az összefogottságot is egyértelműen lehetett tapasztalni. Nagyon szép teret ábrázolt, remek volt a színpad is, ráadásul szélességben és mélységben is, a dallamok pedig erősen, ugyanakkor megfelelő finomsággal tárulkoztak ki. A mélyközép hangszóró igazán jó balansszal volt megáldva, és a magassugárzó munkája is pontos, határozott és végig érezhető volt.

Schubert szerzeményénél maradt a mélyebb tónus, nagyon tiszta középtartománnyal, és a kategóriájában kiemelkedő részletezéssel és andalító jelleggel. Volt a dalnak egy remek lendülete és sodrása, meglepően természetes zongorahanggal, és még a vonósok is megtalálták a helyüket a kíséretben, amit az R-60M valamelyest ugyan kiemelt, de mégsem túlzott, pedig a hangdoboz adottságai meg lettek volna hozzá. A magassugárzó itt már selymesebbre váltott, a tölcsér nagyon egyenletesen, óvatosan terítette szét azt a szobában, és hiába az alumínium használata, fémességet sem tapasztaltunk. Egyedül bátrabb leütéseknél volt a zongora kicsit forszírozott, de az is igaz, hogy a mikrofont elég közel tették hozzá, így ezzel drágább hangfalak sem mindig birkóznak meg tökéletesen.

Érződött eddig is az erő a Klipsch R-60M-nél, de ezt Marcus Millernél még sokkal jobban meg tudta mutatni. Igazi dögösséget kaptunk, ugyanakkor a basszusgitár biztos kezekben maradt, így ez nem ment a pontosság rovására. A dobos is izomból püfölte a bőröket, de ez sem folyt szét, ami többek között biztosan köszönhető a vastag dobozfalaknak, valamint a remek felfüggesztésnek. Volt pulzálás rendesen, de még magasabb hangerőn sem esett szét a dal komplexitása, és a feeling is nagyon jól átjött. Szórakoztatott a hangfal, ugyanakkor megfelelő minőséggel is át volt itatva az előadás, tehát a mennyiséget képes volt vegyíteni a minőséggel is, ráadásul már szobahangerőn, minden erőlködés nélkül tudta hozni a formáját.

Maradtunk itt Jan Garbareket hallgatva is, ahol a jellemző hűvösség zöme eltűnt, ami a megrögzött ECM kiadvány hívőknek jelenthet némi hiányérzetet, viszont ettől elvonatkoztatva egyértelműen jót tett a hangzásnak a Klipsch amerikai, vastagabb, testesebb megközelítése. Itt is kiemelkedő pontosságot hallottunk, valamint gyakorlott, nagyon tehetséges és profi zenészeket, akik amolyan lazán, de magabiztosan játszottak nekünk. Az egyedi hangulat ugyanakkor megmaradt, csak a hűvösség java tűnt el, ami szerintünk nagyon is jót tett az összképnek. Itt is meg kell említenünk azt, hogy a jellegzetes hangzás méltó előadásához magasabb kategóriában kell keresnünk hangfalat, amit a Klipsch okosan nem vállalt be, hanem arculatához igazította az egyedi hangulatot, és egyértelműen jól állt neki.

Petrucciani triójánál is hasonló elven járt el a hangfal, a többnyire szolidan megbúvó és kísérő nagybőgőt előrébb helyezte, körülbelül a zongora szintjére, ezáltal könnyebben emészthetőbbé, és szórakoztatóbbá vált a produkció úgy, hogy a nívójából nem veszített. Az alsótartomány pontosságából valamennyit mondjuk igen, de ezért kárpótolt az életvidám, lendületes előadás, több játékosság volt a megszokottnál, ahogyan a zenészek is kevésbé görcsösen álltak a hangszerek kezeléséhez. A méretéhez képest a hangfal itt is hatalmas és nagyon izgalmas színpadot volt képes ábrázolni, ami nem nőtte túl magát, így az előadók sokkal magabiztosabban, egységesebben voltak képesek betölteni azt. Vastagabb karaktere révén közelebb volt képes vinni a zene egységéhez, ami tulajdonság még arra is képes lehet, hogy akár több emberrel szerettesse meg a műfajt, vagy magát Petruccianit.

Shirley Bassey-nél is elidőztünk egy kicsit, mert kíváncsiak voltunk arra, hogy a domináns, ugyanakkor nagyon pontos és érzelemdús női énekhanggal mit tud kezdeni a Klipsch. Örümünkre azt tapasztaltuk, hogy nagyon is sokat, hiszen megjelent a zenében a kellő méltóság, a régi iskola stílusát is tökéletesen tudta ábrázolni, és itt is élt az adottságaival, hiszen remek testet, dunsztot, pezsgést volt képes vinni a dalba. A kategóriájában kiemelkedően jó hangulatkeltést nyújtott, a nagy színpad és tér ennek a zenének is az előnyére vált, és izgalmas, egyben régivágású, ugyanakkor modern hangzással itatta át a minőségi szerzeményt és előadást.

Elektronikus zenét hagytunk a végére a Yello jóvoltából, ahol az R-60M még az eddigieknél is jobban érezte magát, de valahol ez várható is volt. A basszus remekül pumpált, és jól is volt adagolható, itt sem nyomta agyon a többi tartomány hangjegyeit, hiszen a gyorsan és hosszan leváló díszítések is nagyon definiáltak voltak, élességet továbbra sem tapasztaltunk, de túlkapást sem, tehát a hangfal időben megállította azokat. Volt itt is izgalom, dögösség és egyértelműen hallható erő, amit némi túlzással még a testünkben is érezhettünk. A potenciáját nem használta ki teljesen, tehát tudott megfogott is lenni, a pontosság itt is nagyon fontos volt a számára, ahogyan az egységesség is, ami nagyon fontos kritérium a duó zenéjénél. Tudtunk élvezkedni, szórakozni, de a hangdoboz az eddig is tapasztalt minőségből sem volt hajlandó engedni, ezáltal dinamikus, erőteljes, de továbbra is túlkapásoktól mentesen játszott nekünk a Klipsch.

Összegzés, végszó

A Klipsch Reference R-60M egyértelműen a már megismert kisebb R-50M nyomdokain haladt, azonban több magabiztossággal, öntudattal és nagyobb egységgel, volumennel. Ez a hangdoboz is kisebb szobákba ajánlott, de a 20 m2 meg sem kottyant neki, már szobahangerőn is be tudta azt tölteni, persze ehhez szükség volt egy megbízható erősítőre is, tehát az igazi tudásának megtapasztalásához érdemesebb nála valamivel drágább, és karakteres elektronikát választani. Jól dolgoztak ezúttal is a tervezőmérnökök, és sikerült alkotniuk egy olyan megfizethető átlagos méretű állványos hangdobozt, ami a meghallgatásunk során minden jellegű zenén jól teljesített, és bátran kiállt a modern Klipsch hangzás mellett. Lehet vele döngetni, de nem csak akkor szórakoztató, tehát a megfelelő kulturáltság sem hiányzik belőle. Remek az R-60M, tényleg bátran ajánljuk mindenkinek, akinek ízlése széles skálán mozog, már átlagos kivezérlésnél is szereti érezni az erőt, de a részletekre és finomságra is vágyik. Lényegében egy átlagos hangfal első nekifutásra, de azok közül mégis kiemelkedik. Más gyártónak is hasonlóan kéne ehhez a kategóriához állni.

1 2

Következő oldal >