Yamaha SR-X40A soundbar és SW-X100A mélyláda szett teszt

2026. január 13., kedd, 19:20

Yamaha audio hifi házimozi hangfal hangrendszer soundbar Yamaha hangfal Yamaha soundbar soundbar teszt hangfal teszt Yamaha soundbar teszt Yamaha hangfal teszt

A soundbarok töretlen fejlődésének mi is szem és fültanúi lehetünk folyamatosan, így már tudjuk, hogy ezek a megrögzött házimozi rajongók számára ugyan kommersznek titulálandó hangrudak manapság bőven ki tudják elégíteni a nívós, modern térhatásra vágyók igényeit. A Yamaha SR-X40A + SW-X100A soundbar szett lehet, hogy csak egy a sok közül, hiszen hatalmas a felhozatal, viszont azt ne felejtsük el, hogy maga a hangprojektor megalkotójának rendszeréről van szó, tehát sanszos, hogy kitesz majd magáért!

A Yamaha díjnyertes szettje tényleg az egyszerűség és nagyszerűség kombinációja

A Yamaha méltón az örökségéhez ezúttal sem szeretne sereghajtó lenni a soundbarok területén, ezért két sorozat is megtalálható a repertoárjukban. A YAS és SR (True X) széria közül az utóbbiból már jutott a szerkesztőségünkbe az SR-X50A által, azóta kibővítették egy komplettebb csomaggal is TRUE X Surround 90A (SR-X90A) néven, mi viszont most a legkisebb, "negyvenes" összeállítással ismerkedtünk meg, ami egy hangrúd, mélyládával kiegészítve, amihez külön mobilis háttérsugárzókat (WS-X1A) is vásárolhatunk. Kezdjük viszont az elején.

A Yamaha szettjének központi eleme az SR-X40A hangrúd, amit szinte teljes egészében szövet borít, és fekete, karbon szürke vagy világos szürke színben választható. Az utóbbi jutott hozzánk, ami nem csak mutatós, de kevésbé kényes, mintha egyértelműen fehér lenne, hiszen azon még a legapróbb légypiszok is azonnal nyomot hagy, így viszont egyszerre mutatós és praktikus is. A frontoldalon LED-sor, a felső részén pedig az alap kezelőszervek találhatók a biztonság kedvéért, ám vezérelni biztosan a remek távirányítójával, vagy a Sound Bar Controller applikációjával fogjuk, de adott az Amazon Alexa is, amivel a hangerőt, a bemeneteket és a zenét a saját hangunkkal is módosíthatjuk.

Csatlakozók területén nem engedte szárnyalni a fantáziáját a Yamaha, mégis minden megvan, ami szükséges. HDMI és HDMI eARC, hálózati bemenet, USB a frissítésekhez, és egy optikai aljzat. Ezek egy műanyag idomban találhatók, és még az elrendezésükre is figyeltek, így egészen könnyű a kábeleket csatlakoztatni. Maga a hangrúd formaterve is rendben van, minden szépen le van kerekítve, még a két végén található kimenetbe is tudtak vinni dizájnt. A hátoldal és az alsó rész teljes egészében fekete műanyag, és apró talpakat is bevetettek a stabilitás és karcállóság érdekében.

Belül 2 darab 46x66 mm-es ovális frontsugárzót, 2 darab 52 mm-es magassági és szintén kettő 75 mm-es mélysugárzót kínál, tehát a nagyobb modellhez hasonlóan itt sem alkalmaztak centersugárzót. Sebaj, így is jut nekünk összteljesítményben 180 watt, sztereó, normál, film, játék üzemmód és ugye Dolby Atmos térhatás is. A Bass Extension opció a mélytartományt növeli meg, a Clear Voice a beszédhangokat emeli ki, a Spotify Connect, AirPlay 2 és TIDAL Connect pedig a zenehallgatóknak kedvez.

Az SW-X100A aktív mélyláda a gyártó True X Surround rendszeréhez készült, ami ebben az esetben a csomag részét képezi. Jellegzetes Yamaha dizájnt kapunk a 187x407x409 mm-es méretével, és a fehér színével, aminek keskeny előlapján van a kimeneti nyílása, oldalt pedig szürke szövet védi a 160 mm-es hangszórót. 100 watt a teljesítménye, 35-100 Hz a frekvenciaátvitele, a tömege bíztató, hiszen majdnem 10 kg. Hátul borotvacsatlakozóval kapja az áramot, a beállításokhoz egy gomb, a szervízmódhoz pedig egy USB aljzat tartozik. Itt sincsenek tehát nagy trükkök, inkább a jól bevált megoldások, amelyek akciódúsabb filmeknél, de temperamentumos zenéknél egyértelműen jól jöhetnek.

Klasszikus mozihang a soundbarok úttörőjétől

A Yamaha rendszerét nagyon könnyű volt installálni, minden olyan kézenfekvő, amennyire csak lehet, a kapcsolódásuk egymáshoz és a televízióhoz pillanatok alatt megtörtént, és utána a vezérlés sem okozott fejfájást. A távvezérlő kicsit könnyűsúlyú, a hangrúd elején található LED-sor nyújtotta információk nem feltétlenül voltak egyértelműek, de a gyártó úgy látszik ragaszkodik ehhez a megoldáshoz, mert évek óta nem változtat rajta, tehát könnyen meglehet, hogy bennünk van a hiba. Ami nem is feltétlenül az, inkább csak megszokást és elfogadást igényel, hiszen a hangerő állítása egyértelmű, de a többi opcióhoz tartozó felirat még közelről is éppen csak látható.

Sztereóban David Sanbornnál elég masszív zenekari kíséretet kaptunk, ahol a csapaton azért lehetett érezni némi zártságot, fedettséget is, de az hallható volt, hogy összeszoktak rendesen, és a folyamatosság is létrejött. A mélytartomány dominált, tehát hiába a kis teljesítmény a mélyládában, nem nagyon kellett meghajtani, hogy megmutassa magát. Marcus Millernél ez még hatványozottabban jelent meg, nem hiába a basszusgitár központi szerepének. Azért a ritmusgitár is kellően definiált volt, még az analóg jelzőt is használhatnánk, de a két főszereplőn kívül a többiek eléggé a háttérbe szorultak, főleg a dobos leütései voltak puffogósak, puhábbak a kelleténél, és a pontosság területén is lett volna mit javítani. Ez persze zene módban valamelyest javult, de az egyértelművé vált, hogy nem ez a szett fő erőssége. A beállítások segítségével mindenen sokat lehetett javítani, pontosabban az ízlésünkhöz igazítani, tehát megszokható és meg is szerethető az előadása zenén, ami egyébként az árához képest rendben is van. Többet ennyi pénzért ne várjunk egy soundbartól, maximum más jellegűt.

Mozira váltva a Game of Thrones (Trónok Harca) egyik csatajeleneténél a szett megőrizte testes, dinamikus, elég masszív hangzását, a robajok roppant erősek voltak, de tulajdonképpen minden hang, ami a legtöbb esetben, kiegyensúlyozott filmeknél jól jöhet, hiszen folyamatosan adott az izgalom, viszont akciófilmeknél a becsapódó golyók vagy a robbanások annyira nem fognak meglepni. Azonban ne legyünk túl kritikusak, a Yamaha amellett, hogy végig fogvatartott és megemelte az adrenalinszintet, azért képes volt arra is, hogy felrázzon minket, vagy kizökkentsen a megszokott komfortérzetünkből.

Ezt nagyon jól lehetett érezni a Mad Max legutóbbi részénél, amikor felpörögtek a motorok, a sebességet magasabb fokozatba kapcsolták, és a hatalmas járművek a tőlük telhető legnagyobb iramban haladtak át a képernyőn. A párbeszéd itt is meleg és mélytónusú volt, tehát nem a legrészletesebb és legpontosabb, viszont végig érthető, és amolyan kellemesen régivágású, tehát nem tapasztaltunk virtuális színezést, hanem azt, ahogyan a színészek belebeszélnek a mikrofonjukba. Egy kicsit szokatlan manapság, amikor minden a mindent betöltő effektekről szól és a szoba fizikumát túllépő hangvarázslatról, így ezt nekünk is szoknunk kellett.

Kezdő mozisták kicsit csóválhatják a fejüket, viszont a középkorú embereket, akik a kilencvenes években kezdtek el oda járni, elragadhatja a nosztalgia. Ugyanis olyan hangja volt a Yamaha összeállításának, ami felidézi azt a korszakot, amikor kevesebb és sokkal minőségibb volt a felhozatal, a filmeknek volt érdemi tartalmuk, és nem akarták a készítők azt, hogy a hangáradattal, vagy effektusokkal a fejünkben jöjjünk ki a teremből, hanem azzal az érzéssel, hogy egy jót szórakoztunk. Ennek pedig ebben az esetben két összetevője volt, a kép és a hang. Ennél az összeállításnál ez a kettő tökéletesen megfért egymás mellett, egyik sem emelkedett ki, vagy vette át a főszerepet, hanem remek összhangban dolgoztak együtt.

Nekik jól jöhet a Star Wars bármelyik epizódja, főleg azért a klasszikus hármas, ahol úgy minden egyensúlyban volt, és talán ez passzolt a legjobban a Yamaha szetthez, de nem azért, mert mi lennénk a történet legnagyobb rajongói. A cselekmény, a párbeszédek, a színvilág és természetesen a hang, az effektek is ki voltak dolgozva, de egységes filmként, tehát összességében adta el magát, ahogyan a soundbar és a mélyláda is. Jól dolgoztak együtt, bevontak egy kicsit az oldschool világba, ami fiatal felhasználóknak nem biztos, hogy egyből elnyeri a tetszésüket, és modern szettben is van frissebb és látványosabb hangzású is, de aki a klasszikusabb értékrendek híve, az fogja értékelni ezt a karaktert.

Összegzés, végszó

A Yamaha SR-X40A + SW-X100A párosa ugyan modern, hangzása tekintetében mégis régivágásúnak titulálandó. Ez nem azt jelenti, hogy elavult lenne, de az biztos, hogy minden túlkapástól mentes, így viszont nem is tereli el a figyelmünket a film egészéről, hanem belevon abba. Azoknak csalódást okozhat, akik kizárólag modern, "szuperhősös" mozira vágynak, hiszen nincsenek benne igazán látványos elemek, nem találkoztunk nála igazi kiemelésekkel sem, és a háromdimenziós hangképet is csak hírből hallotta. Ez viszont az előnye is, hiszen nem csak akkor vehetjük hasznát, amikor akciófilmeket nézünk, hanem természetfilmnél, drámánál is, amelyek nem tartalmaznak hirtelen dinamikai csúcsokat, mert nincs is szükség rájuk. Ezeket figyelembe véve a Yamaha SR-X40A + SW-X100A összeállítása sokoldalúbb, allrounderebb, mint a kategóriatársai, és bár látványosságban azokkal nem tudja felvenni a versenyt, egységességben lazán túl tudott nőni azokon.

1 2

Következő oldal >