Triangle Solstice 8 házimozi hangfalszett teszt

2026. november 11., szerda, 00:20

Triangle audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal házimozi hangfalszett Triangle hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt Triangle hangfal teszt házimozi hangfalszett teszt

A Cométe szériát leváltó és Esprit inspirálta Triangle Solstice sorozat állványos doboza nemvárt elismerést vívott ki a szerkesztőségünkben, hiszen ritkán találkozni olyan modellel, ami külső és előadás tekintetében teljesen szimbiózisban van. Most fogtuk a Solstice 3-at, hátratettük őket az Extreme Audio dedikált szobájában, előre pedig az álló társát helyeztük a centersugárzó társaságában, így hozva létre egy igazán remek házimozi összeállítást.

Napforduló az egész nappaliban

A Triangle Solstice 3 során a vadonatúj technológiákat már elég szépen kiveséztük, amelyek ismérvei a sorozat többi tagjában is megtalálhatók, ezért olyan részletességgel nem fogunk rájuk kitérni, de természetesen újra átvesszük őket, karöltve a Solstice 8 álló változat, és a Solstice C3 centersugárzó nyújtotta változások és eltérések bemutatásával.

Mindegyikük doboza MDF-ből készült, fehér, nyírfa, tikfa vagy fekete kőris furnérozással lehet választani, az oldallapok egymással párhuzamosak, az élek finoman lekerekítettek, az arányok pedig tényleg arányosak, egyszóval mindegyik verzió nagyon jól tud mutatni a hozzájuk megfelelő enteriőrben. A klasszikus hangfalépítést vették alapul a francia cégnél a külső tekintetében, megtoldva a gyártóra jellemző dizájnnal, az összetevők terén viszont számos újítást vetettek be.

Az állványos és álló változat reflexnyílása alul található, lamináris kialakítású, 2°-os dőlésszöget nyújtanak, öntöttvas méhsejt szerkezetűek, vastag szilikonréteggel bevontak, és a Solstice 8 esetében az ide becsavarozható tüskék még állíthatók is. Nála a Triangle az Antal sorozatot is alapul vette, megtartva annak univerzális hangzását, csupán még tovább finomítva azt. Itt a masszív és ízléses csatlakozók is megduplázódtak, ami szükségesnek tűnt, hiszen az ő esetében már háromutas felépítésről beszélhetünk.

A hangszórók mérete mindhárom típusban megegyezik, tehát 160 mm-es, de míg a Solstice 3-ban egy egy mélyközépsugárzó van, addig a center hangfalban kettő, az álló változatban pedig szintén egy, de az csupán a középtartományról gondoskodik. Alapanyaguk minden esetben természetes cellulózpép, ezt egy új alumíniumkosárba illesztették, az egészet pedig hátulról ragasztották a helyére.

Jellegzetes a fehér membránszín a fekete porvédő sapkával, ami a Solstice 8-nál használt dupla és papír mélysugárzónál megváltozik, hiszen itt az utóbbi eltűnt, a hangszóró fekete lett, valamint homorú.

A dóm magassugárzó 25 mm-es TZ2540MG modell, alapanyaga magnézium és alumínium ötvözete, amit hordóra hajazó végződésű, optimalizált tölcsérbe helyeztek. Ez az egész már kívülről is egészen látványos, de a belbecsre is odafigyeltek, ezért méretes mágnes támogatja, aminek alapja egy nyitott közepű alumínium gyűrű, az egészet pedig hangelnyelő kamrába helyezték.

A felsoroltakhoz minőségi keresztváltó is tatozik, ami gondosan válogatott alkatrészekből készült, légmagos induktorok, MKT kondenzátorok és cementbevonatú ellenállások kombinációjából.

A Solstice 3 esetében már említettük a DVAS rendszert, aminek alapja a vastag MDF merevítőlap a mélyközép hangszóró mögött, ami habtömítéses csillapítóanyagon át ér hozzá, fokozva így a stabilitást. A centersugárzónál a gyártó nem tesz erről említést, ami nem jelenti azt, hogy nincs is, viszont a Solstice 8-nál mindkét mélysugárzó mögött bevetették ezt, sőt egyet még alattuk is, viszont a középsugárzónál nem, ellenben azt, a magassugárzóval együtt egy külön kamrába helyezték. Ezek szerint tényleg elég aprólékosan, és gondosan tervezték meg a sorozat tagjait!

A Solstice 3 kétutas, a Solstice 8 viszont már háromutas felépítésű, a centersugárzó pedig zárt konstrukció, így az elsőre reflexnyílásnak tűnő talpazat itt tényleg csak a stabilitás szerepét hivatott betölteni, ami igény esetén el is távolítható, ha pont az a 2-3 cm hiányzik nekünk a megfelelő elhelyezéséhez. Kihagytunk esetleg valamit? Igen, a társait, ami jelen esetben Klipsch mélyláda volt, valamint Integra DRX-8.4 házimozi erősítő, kábelekből Audioquest-et és Triangle-t választottunk, a jelforrás szerepét pedig Zidoo médialejátszó töltötte be.

Mozi, amit bárki szívesen elfogadna

A Star is Born-ból Bradley Cooper koncertfelvételével nyitottunk, ami nagyon masszívra és dögösre sikeredett, kőkemény mélyhangokkal, remek tempóval, valódi koncertfeelinggel. A lábdob igazán markánsan szólalt meg, a basszusgitárt végig könnyedén, duruzsolva követte le a szett, az elektromos gitár, szépen, olyan west-coastosan reszelt, főleg a szólórészeknél, az énekes hangja pedig valódi amerikaias, dögös, kicsit rekedtes jelleget öltött, mint amilyen a valóságban is. Az előadás elsősorban elölről jött, ahogyan egy valódi színpadon is, a háttérsugárzóknak bevetett Solstice 3-asok inkább csak azt a bizonyos pluszt nyújtották a telt szoba érzetéhez.

A Dűne egyik harcijelenetére váltottunk ezután, ahol szintén az elsöprő atmoszférára került a hangsúly, amiben kiemelkedő szerepe volt a Solstice 8 frontsugárzóknak, de az sem elhanyagolható, hogy a Klipsch mélyláda is jelentős mértékben hozzájárult az élvezethez. A centersugárzó a képernyő irányába terelte az összképet, és ott is tartotta, velük szorosan összedolgozva. Amennyiben már nála tartunk, mindenképpen ki kell emelnünk azt, hogy ennyi pénzért nem vártunk ilyen remek hangot tőle, talán egy kicsit alul is van árazva, de reméljük, ezt a gyártó nem olvassa. Volt benne spiritusz, ahogyan a frontsugárzókban is, a tér pedig mozihoz illően, az effekteknek is köszönhetően még látványosabb, és izgalmasabb lett.

A Top Gun Maverick csatajelenetében Tom Cruise tüdeje nagyon karbantartottan működött, a lélegzetvételeinek volt mélysége, a sebesség áthatolt a szobán a vadászgépek által, és bár sokaknak hiányozhat majd esetleg, de a basszustartomány inkább akkor volt jelen, amikor valójában is, tehát nem vitt túlzásba semmit a Triangle Solstice szett. Egy másik jelenet során, ahol a The Who klasszikusa szolgált zeneként, a szereplők pedig sokat beszéltek, a Triangle csapata mindenre tudott egyszerre fókuszálni, remek volt ebben az esetben is a középtartomány, klasszikus mozis hangzást nyújtva. Igen, nem kapkodva a fejünket folyton, hanem lazán belemerülve a film egészébe, légies, ugyanakkor erőteljes, remekül részletező karakterével.

Az AC/DC TNT című klasszikusánál Brian Johnson hangja az ismerős rekedtséggel szólalt meg, remek arányokkal vették körbe a társai, kiemelkedő cintányér hanggal, és szépen elkülönülő gitárral, kellően ütős és tempós dobbal. Húzósan, dögösen, a hatalmas közönség tombolását is visszaadva jött le a dinamikus rockzene, aminek varázsa az egyszerűségében rejlik, ami évtizedek óta változatlan sikerrel működik. A banda a világ egyik leghangosabbja a mai napig, és mondjuk ezt az összeállítás nem tudta visszaadni teljesen a korlátai miatt, de azt kell állítanunk, hogy a rajongók biztosan nem fanyalogtak volna mellettünk ülve!

Adele - Rolling in the Deep sikerdala egy gálához illő tisztasággal, fokozott tempóval tárulkozott ki, itt is mindenképpen kiemelkedő volt a közönség éneke, ami által igazi és közös örömzenélésbe csapott át az előadás. Az elején kicsit keveselltük a mélytartományt, így viszont nagyobb szerep jutott a szépen kibontakozó dalszerkezetnek és atmoszférának, valamint az ebben az esetben is remekül megnőtt térnek. Hatalmasat kellett alkotnia a Triangle szettjének, ami itt is csak azért hagyott némi hiányérzetet, mert mi lőttünk túl a feladaton a felvétellel. Soundbarból is hallottuk már szépen ezt a dalt, persze soundbarhoz képest. Itt sem volt semmi kivetnivalónk, mert klasszul megemelkedett a pulzusunk és az életérzés is átjött, egyszerűen ez a jellegű zene még nagyobb szobában és teljesítménnyel tud igazán kibontakozni.

Marcus Millernél a feszességre, gyorsaságra, akrobatikára koncentrált először a szett, egységesnek találtuk a hangképet, a basszustartomány is bőven elegendő volt, így nem tolta szét a zenét, és a dobhártyánkat sem terhelte le feleslegesen. Itt már kisebb volt a terem, a zenészek jobban is be tudták azt lakni, és a hangfalak is egységesebb, jobban a zenére figyelő előadást voltak képesek nyújtani, hiszen nem a színpadiassággal, a monumentalitással kellett foglalkozniuk, hanem a vérpezsdítő jazz tolmácsolásával, ami lazán ment nekik. Megszólalt a már ismerős Triangle hangkép, amit az állványos változathoz hasonlóan minden téren sikerült jó irányba tovább fejleszteniük a cégnél, a közös zenélésük pedig többcsatornán egyértelműen stabilat és egyénit nyújtott a kategóriájában.

Sztereóban is lecsekkoltuk azért a frontsugárzókat, hiszen annak a célnak is meg kell felelniük, mert természetesen külön is kaphatók, és mi is kíváncsiak voltunk. Azt hisszük, ennyi elég is alátámasztásnak! Elektronikus zenét, rockot és jazzt hallgattunk, ahol a hangfal szofisztikáltan, az arányokat továbbra is betartva, kellemes lazaság és magabiztosság kombinációjával szólalt meg. Az énekhangot itt is ki kell emelnünk, ahogyan azt a hangfal is tette, tisztasággal, érthetőséggel és elég muzikális hozzáállással. Stevie Ray Vaughan során a piszok vegyült arányosan az átláthatósággal, feszes húrok rezegtek meg, tisztességesen átadva a dalok erejét és sodrását, azok zsigeri erejével és profizmusával. Pat Metheny játékossággal vont bele a nagyon részletes hangszerelésbe, itt is minden elénk tárult, így a Triangle-tól szintén ismerős karaktert kaptuk, annak egy megbízható és univerzális változatában. Pici nyersességgel a középtartományban, a tér és színpad ügyes kihasználásával a mélységét is tekintve, valamint rendkívül magabiztos gyorsasággal, ami talán szintetikus zenénél jelent meg a legjobban. Ahogyan mozinál, itt sem esett túlzásokba a hangfal, ugyanakkor határozottságából sem engedett, pedig rengeteg dologra kellett odafigyelnie. A bekapcsolódó női énekhangnál remekül párosította a természetet a kreált kísérettel, a díszítések pontosan váltak le, és elég látványosan is, viszont nem terelve el a figyelmünket a komplett szerzeményről.

Összegzés, végszó

A Triangle Solstice többcsatornás összeállítása elég jó alternatíva lehet azoknak, akik a középkategóriában keresnek egy klassz mozihangot. Előjött a gyártó légies, részletorientált, nagy teret betöltő hangja, kellően elég és megfogott mélyekkel, és ami talán a legfontosabb, remek egységgel. Nem azt a fejkapkodós előadást nyújtja, amit egyébként joggal sokan kedvelnek, hanem egy a valódihoz megközelítő előadással próbált minket meggyőzni, és ez egyöntetűen sikerült is neki. A klasszikus irányt képviselő többcsatornás hangzást kaptuk meg általuk, ami a soundbarok DSP-jéhez szokott közönségnek látványban talán visszafogott lehet, viszont összképével, stabilitásával lazán túlnőtt azokon. A centersugárzót ára és teljesítménye révén külön ki kell emelnünk, az állványos dobozok remekül állták a sarat hátul, a sorozat álló darabjai pedig nem csak itt, hanem sztereóban, zenehallgatás során is képesek voltak olyat mutatni, ami hozta a Triangle elvárt hangképét, de azt modern és kifinomultabb köntösben. Mindkét összeállítás megér egy misét, pontosabban meghallgatást, mert az elvárásainkat lazán kielégítették és igazán meggyőzőek tudtak lenni.

1 2

Következő oldal >