Opera Quinta V2 high end álló hangfal teszt

2026. június 30., kedd, 12:30

Opera audio hifi hangfal hifi hangfal Opera hangfal high end hangfal teszt high end hangfal hifi hangfal teszt Opera hangfal teszt high end hangfal teszt

A megújult Opera Classica család nagyobb, Prima V2 állványos hangdoboza után a szintén nagyobb álló hangfalhoz volt szerencsénk az Audio Centrum bemutatótermében. A Quinta V2 magában hordozza a 2014-ben debütált előd főbb jellemvonásait a külső jegyeket tekintve, azonban azok megújítása mellett a belső tartalmat lényegesen átdolgozták, aminek az eredménye egy vérbeli olasz hangfal, nem csak operára!

A legújabb "ötödik" elem

Az Opera Quinta V2 a Classica Line hangfalcsalád csúcsát képviseli. Megőrizve a hagyományokat a vastag MDF falakat eco-bőrrel vonták be, a PVC oldallapok pedig rózsafa vagy beton szürke színben választhatók. Az előbbi a klasszikus jegyeket tükrözi, míg az utóbbi nagyon is modern hatást kölcsönöz, de továbbra sem hivalkodó. A megmunkálás remek, az illesztések pontosak, a lekerekítések szépek, az összkép pedig nagyon egységes, akár fent hagyjuk a mágnesesen rögzíthető védőszövetet, akár eltávolítjuk azt.

A Quinta V2 súlya darabonként 39 kg, aminek stabilitásában nagyban segít az alsó és felső oldalak döntött kialakítása, a négy darab tartóoszlop, és a speciálisan ívelt és fémből készült talpazat, amibe állítható kúpokat rögzíthetünk, alájuk pedig alátéteket illeszthetünk, ha a padlónk azt kívánja. A háromutas hangfal összesen négy darab hangszórót kínál, amelyek mindegyike a Scan Speak gyártóval együttműködve jött létre.

Alul kettő darab 180 mm-es fekete eloxált alumínium membránú hangszóró van, amit ferrit mágnessel erősítettek. Ezek mögött található a hátlapon a dupla kimeneti nyílás, valamint a külön panelra helyezett szimpla bemeneti aljzat, amiről az aranyozás lemaradt, de nagyon stabilak, és képesek fogadni a banándugókat is. Térjünk vissza azonban a frontoldalra, ahol a felső szegmensben elég közel helyezték egymáshoz a 150 mm-es üvegszálas középsugárzót, valamint a 26 mm-es lágy dómsugárzót. Ezek is kaptak ferrit mágnest, utóbbi a nagyobb terhelés kezelése kapcsán kettőt is.

A keresztváltóban a legmagasabb minőségű audiofil alkatrészeket alkalmazták, mint a Vishay nem induktív ellenállásokat és Mundorf kondenzátorokat, továbbá az érzékenységet is sikerült megnövelni az előd modellhez képest. A 91 dB lehetővé teszi azt, hogy akár kisebb teljesítményű csöves erősítővel is párosíthassuk, továbbá lineáris előadást nyújt nagy hangerőn, de kisebb kivezérlési szinten is képes teljesértékű előadásra.

A hangszórókat egymáshoz optimalizálták, belülről kimart vájatokba helyezték, és csavarokkal rögzítették. Maga a doboz formájának létrejötte is számos mérést követően alakult ki, hiszen a cél az volt, hogy csökkentsék a belső visszaverődéseket, minimalizálják az állóhullámokat, a hangnyomást pedig optimalizálják. Ennek elengedhetetlen része a megfelelő mennyiségű belső csillapítóanyag és merevítések alkalmazása is, amelyek nélkül a sok mérnöki munka javarésze bizony elveszne.

Az Opera Quinta V2-nek Unison Research Simply 845 integrált csöves erősítő volt a társa a meghallgatás során, a jelet AURALiC streamerről kapta, a kábelek a Nordost-tól érkeztek, a szeánszra pedig az Audio Centrum bemutató szobájában került sor.

Felnőtt hangfal, amihez nekünk is fel kell nőnünk

A meghallgatást ott folytattuk, ahol az állványos Opera hangfalnál befejeztük, tehát Paganini versenyművével kezdtük. Ami a Prima esetében bensőséges, családias volt, az itt sokkal nagyvonalúbb, szellősebb lett, pedig nem mondhatnánk azt, hogy ez a hangfal sem elsősorban a monogám zenehallgatásra lett kitalálva. A nagy testnek, a több hangszórónak és az Audio Centrum termetesebb szobájának köszönhetően légiesebb előadást kaptunk, ahol a hegedű sebessége még gyorsabb lett, andalításból és varázslatból kevésbé volt direkt, de hasonlóan, mint egy vámpír, ebben az esetben inkább egy olasz táncos, csak úgy elragadott, és addig kísért, amíg el nem fáradt. Az pedig nem igazán ment neki.

Charlie Hunter Quartetjénél amolyan modern felfogású, ugyanakkor klasszikus értékrendű zenét kaptunk, amit ugyanolyan öröm lehetett feljátszani, mint hallgatni. A Quinta V2 remek sztereó színpadképéről tett tanúbizonyságot, valamint arról, hogy ugyanolyan jól állt számára a monotonitás, mint a hirtelen váltások. Zavarba is jöttünk néha a sok break-től, az Opera velünk ellentétben nem, sziporkázott attól, hogy milyen sok hangszerre kell odafigyelnie, tartani a tempót, miközben megjeleníteni a foszlányokat, díszítéseket, majd azokat gondosan, szépen egyszerre tálalni. Ment is neki, ebbe nem tudtunk belekötni.

Az igazat megvallva másba sem. Az Opera Quinta V2-nek van egyénisége, de az eredeti felvételt nem volt hajlandó átformálni. A dupla mélysugárzó sem tüsténkedett folyton, inkább szimplán csatlakozott a többiekhez. Itt is próbára tettük azért a Yello által, ahol persze rákapcsolt a basszus, de semmi izgágaság, önmutogatás nem volt hallható, ez a hangfal nem arra lett megalkotva. Míg a Prima V2-ben azért megvolt a tűz, hogy bizonyítson - de ez nem csak a kisebb termetű hangfalakra, hanem emberekre is igaz -, addig a Quinta V2 már inkább a magabiztosságból merített többet. Másban azonban nem igazán lehet összehasonlítani őket, hiszen mindkettő méretben is eltérő szobába is ajánlott.

Ezek után maradtunk a nyolcvanas éveknél, ráadásul Bowie Let's Dance dalánál, hiszen az jóval több annál, hogy csak a rádióban vagy televíziónkon hallgassuk meg. A keserédes, mindig kicsit felfelé kapaszkodó, kétségbeesett hang megjelent, de ez alapkritérium, a tempós basszus naturalista prezentálása viszont nem annyira kézenfekvő, de ez ebben az esetben sikerült. Nem állítjuk azt, hogy a popzene lett az Opera kedvence, eleve a neve miatt is testidegen lett volna, de amennyiben csak néha eszünkbe jut egy-egy kedvenc ebből, akár más időszakból, akkor ne hagyjuk parlagon, meg fog birkózni vele, és bizonyos határokon belül ugyan, de még szórakoztató is lesz, mert a tempótól és iramtól azért nem kell féltenünk.

Ludovico Einaudi a nagy levegőmennyiségnek és kiegyensúlyozottságnak köszönhetően még jobban szét tudta teríteni gondolatait és előadását a szobában, igazán finoman és a húrt soha nem túlfeszítve adagolta az impulzust, miközben a részletekkel is határozottan, de tapintatosan bánt. Pontosabban nem Ő, hanem a hangfal. Filmszerű élmény tárult elénk, arányos kimértséggel, remek balansszal, egyensúllyal, és az energia is nagyon finoman növekedett, olykor meg csökkent, ami roppant magabiztosságról tanúskodott. Egy más jellegű, tehát tranzisztoros erősítővel könnyen meglehet, hogy nagyobb energialöketet kaptunk volna, ezáltal még szórakoztatóbb, vonzóbb lett volna az előadás, de itt a selymesség, kulturáltság és folyamatosság mindenért kárpótolt minket.

A Dead Can Dance zenéjével zártuk a sort, ahol az Opera Quinta V2 egy templomba invitált minket, majd egy hatalmas tűz mellé, de mi mégsem tapasztaltunk se zártságot, se égető érzést a testünkben. Itt is filmszerű élményben volt részünk, ami egyértelműen pozitív jelző, hiszen ez a zene ezt kívánta. Szerencsére túlzásoktól mentesen, tehát meg akarja mutatni a saját világát, bele is akar minket vinni, de a birtoklásvágyat kerüli. Ilyen ez a hangfal is. Mindent elénk tárt, finomak voltak a díszítések, az énekhang kontúros és igazán erős, valamint az orgona ereje is kézzelfogható volt, csak nem telepedett ránk. Egyszerre volt izgalmas és megnyugtató, olaszosan vérbuzgó, ugyanakkor mérsékletes is az előadása a hangfalnak ekkor, ami egy olyan világot tárt elénk, ami nem beszippantott, csak elénk tárta magát. Hogy vele tartunk-e, az már marad a saját döntésünk.

Összegzés, végszó

Az Opera Quinta V2 hangzása a végletekig természetes, artikulált, folyamatos. Nem hallani külön a hangszórók játékát, tehát teljesen koherensen működtek együtt, a dupla mélysugárzó sem emelkedett ki, távol állt tőle a bizonyítási vágy. Igazi zenehallgatásban, élményben volt részünk a szeánsz során, ami mentes volt a hivalkodástól, pedig kvalitásai által könnyen megtehette volna azt, hogy leterítsen minket, de inkább le akart minket venni a lábunkról, jó értelemben vett egyszerű, naturalista módon. A Quinta V2-nek talán egyetlen hibája az, hogy az adottságait nem itatta át az igazán meggyőző, karakteres előadás, aminek hiánya viszont az igazi zenehallgatás során a legnagyobb erényévé is vált. Azoknak tehát nem ajánljuk az Opera új termetes hangfalát, akik látványelemnek szánják a prezentációját, azoknak viszont igen, akik egységes, kiegyensúlyozott, a nagyok nyugalmával és magabiztosságával felvértezett zenehallgatásra vágynak. Az Opera Quinta V2 egy felnőtt hangfal, kizárólag felnőtteknek.

1 2

Következő oldal >