Cambridge Audio Azur 851A integrált sztereó erősítő teszt

2014. február 17., hétfő, 08:05

Cambridge Audio audio hifi Azur 851A erősítő Azur 851A hifi erősítő sztereó erősítő Cambridge erősítő erősítő teszt hifi erősítő teszt sztereó erősítő teszt

Mit adhat egy olyan gyártó csúcsmodellje, ami legszívesebben a remek ár/érték arányával dicsekszik? Avagy milyen lesz az az erősítő, ami a minimalizmust szolgáltatással, az ezoterikus dumát pedig vaskos alkatrészkészlettel helyettesíti?

Az Azur 851A egy a sok közül. Rengeteg hasonló árú sztereó erősítő van a piacon, így ma már nehéz is extra szolgáltatások vagy különleges műszaki megoldások nélkül érvényesülni. A londoni székhelyű gyártó is fel tud mutatni két érdekes jellemzőt, ám ha csak a kereskedők honlapját böngésszük, könnyen lehet, hogy ez kevés lesz. A Cambridge Audio minden létező felületet kihasznál, hogy népszerűsítse XD nevű erősítő felépítését. A rendszer műszaki értelemben zseniális, marketing szempontból viszont kétes értékű. A másik érdekes tulajdonság, a nagy kijelzővel ellátott előlap, ami szintén igazán praktikus, de talán nehezebben eladható, mint az, ha az erősítőbe beépítjük a DAC-ot is. Bizony, ennek a készüléknek egy olyan piacon kell helytállnia, ahol a beépített digitális/analóg átalakítók rohamosan terjednek és ahol ma is sokan szolgáltatást vásárolnak, és azt feltételezik, hogy az ár garancia a minőségre is.

Az XD problémás. Egyrészt, mert a mai kommunikációban az "XD" sokaknak már egyet jelent a sírva nevető szmájlival. Másrészt a technika célja, hogy az "A" osztály hangzását ötvözzék egy hatékonyabb működéssel, az "XD"-ről azonban a hifi világában járatos tömegeknek inkább valamilyen "D" osztály jut eszükbe, ami többnyire a szerényebb minőségű, vagy éppen ellenkezőleg, a roppant összetett és drága elektronikák sajátossága. Olyan ez, mint egy elegáns éttermet RomKocsmának keresztelni, csak azért mert az a Vár és a Kőhalom utca sarkán áll.

A Cambrigde Audio ajánlata egyszerű. Az erősítő felvesz legalább 70, de legfeljebb 800 wattot, amiből magabiztosan tud 2 x 120 wattot biztosítani 8 Ohm impedanciájú hangfalak számára is. Mindehhez XD technológiás erősítést, hatalmas hűtőbordákat és toroid trafókat használ. Ha kézbe vesszük, hamar megállapíthatjuk, hogy az erősítő "sűrű darab". Belseje rendesen tele van pakolva, amiről megbizonyosodhatunk akkor is, ha megemeljük, vagy a szellőző rácson keresztül kandikálunk befelé. Ráadásul az összeszerelés is igényes. Teszteltünk már olyan, drága elektronikát, aminek a teteje megkocogtatásra zengett, mint valami cintányér, de ez nem ilyen. Persze csodálkozni nincs okunk, elvégre a szuper-olcsó Topaz AM5 burkolata is filces rezgéselnyelőt kapott az illesztéseknél. A vaskos készülékhez emberes súlyú távirányító is jár, ennek ergonómiája jó.

Mivel a Cambridge Audio mindenhol leírja, hogy az XD típusú erősítés nagyon jó és fontos dolog, ezért álljon itt a rendszer magyar nyelvű leírása, egyenesen a hazai képviselet honlapjáról.

"A Class XD tökéletes A osztályú munkapont beállítást alkalmazza kis hangerősségen. A teljesítmény növelésekor nem a hagyományos módon mozdítja B osztály felé a tranzisztorok munkapontját, mert az a null átmeneteknél torzítást okozna. A Class XD szabályzott visszacsatolást alkalmaz a teljesítmény növelésekor, és a tranzisztorokat folyamatosan az optimális munkapont beállításban üzemeltetve elkerüli a null átmenet által okozott torzítást. A visszacsatoló áramkör nem része a végfokozatnak, hanem különálló dinamikusan szabályzott egység. Ilyen módon képes megőrizni úgy az A, mint a B osztályú munkapont beállítás által biztosított előnyöket."

Csatlakozások terén azt kapjuk, amit elvárunk. Vagyis A-B hangfalkimenetet, 8 bemenetet, amiből kettő XLR, 1 felvételi és 1 előerősített kimenetet, illetve a rendszerbe integráláshoz RS232C, infra jeladó és Control Bus csatlakozókat. A tápcsatlakozó földelt és felette találunk egy kapcsolót is. Az előlap egyszerű, hivalkodástól mentes. A készülék érdekessége, hogy azt egy méretes kijelző uralja, aminek két oldalán 4-4 gomb sorakozik. Ezek a forrásválasztáshoz és a beállításokhoz is kellenek, ami elsőre kicsit ijesztő, hiszen ezzel a gyártó kiiktatta a programozáshoz leggyakrabban használt négyirányú gombcsoportot. A menürendszer tényleges használata szerencsére nagyon egyszerű. Megszokni sem kell, mert pár másodperc után minden teljesen magától értetődő. Mivel a hagyományos erősítők egyik klasszikus, díszes elemét, a forrásválasztó kapcsolót korszerűbb megoldásra cserélték, a hangszín-szabályzóknak is észrevétlenné kellett válniuk. Ezek apró, benyomásra az előlap síkjába süllyedő potméterek lettek, amik mellett ott is találjuk a Direct gombot, amivel az egész hangszín részt mellőzhetjük. Az igazat megvallva, az ilyen értékű erősítők, többnyire vidáman meglennének ezek nélkül a potik nélkül is.

A tesztek több helyszínen zajlottak, több napon át. A meghallgatások előtt az elektronikának 4-6 órája volt bemelegedni.

A bekapcsolás és a forrásválasztás nem tartogat meglepetéseket, a hangerő szabályozáson viszont őszintén elámultunk. Egészen halkan is álomszerű finomsággal lehet adagolni, 1 dB-es lépésekben. Vagyis ez az erősítő, akár egy hálószobában is teljesen jól használható, ellentétben a gyár kínálatának legkisebb darabjával, ami nagyon hamar hangosodik. No, nem mintha korrekt dolog lenne egymáshoz méregetni őket. Sok vetélytárs, ha modernizálja a kezelést, akkor azt vagy túlkomplikálja, vagy az egyszerűség oltárán áldozva, nyakatekertté teszi a mélyebb szintű beállítást. A Cambridge Audio egyszerű és logikus megoldása példa értékű, és követendő.

A meghallgatások egyebek között ELAC BS 314 CE és FS 147, quadral FERRUM 700, Sonus faber Venere 2.0 és 2.5, Mission 792SE és Cambridge Audio S70 hangfalakkal történtek. Forrásként a Cambridge Audio DacMagic Plus, Stream Magic 6 szerepeltek legtöbbet.

Az első teszt egy tágas, de kemény felületekkel teli szobában zajlott. Az ELAC FS 147 társaságában a szokásos tesztfelvételek során haladtunk végig. Az említett hangfalak előadásából leginkább a pontosság, testes, feszes karakter fogott meg. A quadral FERRUM bekötése után a testesség még feltűnőbbé vált, ugyanakkor a Pink Floyd és Vangelis felvételei szinte mind a giccs határán táncoltak, ami hatalmas kontrasztban állt az ELAC hűvös pontosságával, ezért vissza is tértünk a kieli gyártó termékéhez. A teszteken sokszor gondot okozó Yello felvételek is élvezetesen szóltak Trentemoller ? The Last Resort című albuma pedig végigfutott. Annyira helyén volt, hogy nem volt szívünk kivenni a lemezt, még az végére nem ért. Bár azt be kell ismernünk, hogy voltak pillanatok, amikor feszes, masszív hangzást a magasak enyhe harsogása zavarta meg. Ezt azonban részben a teszthelyiség sajátosságai okozták. A klasszikus anyagok között Antonio Forcione ? Tears of Joy is magával ragadó volt. A következő felvétel Elvis ? Fever volt, ami az ELAC hangfalaival a kemény falú szobában szinte tökéletes csettintésekkel és remek jelenléttel bűvölt. A Pink Panther tágas sztereó színpaddal lepett meg. A Fever Ray féle Keep the Streets Empty For Me mélyei valószínűtlenül hátulról jöttek, a szobát pedig a vártnál is hatékonyabban töltötték meg. Az, hogy ez jó, vagy sem, hosszú viták tárgya lehetne, elvégre mennyiségi igényeink a mélyek terén sem egyformák, de az tény, hogy a pontosságra kevés panaszunk lehet. A meghallgatás eddig nagyon meggyőző volt, ám érkezett pár igazi klasszikus, mint például a Velencei Barokk Zenekar által előadott (általunk agyon hallgatott) Négy Évszak. A hangzás ekkor kicsit művivé vált. A korabeli, vagy éppen korhű hangszereléssel dolgozó zenekar gazdag és kellemes hangja némiképp veszett életszerűségéből.

Az első meghallgatások szinte végig egy DacMagic Plus-on keresztül zajlottak. Ennek változtatható szűrőjét kapcsolgatva, az eredmény azonnali és határozott különbséget mutatott, ami szintén az erősítő pontosságáról árulkodik.

A meghallgatás második helyszíne az Audiophile Szalon egyik földszinti szobája volt. Érkezésünkkor egy pár Mission hangfal volt bekötve, amik egészen vagány módon szóltak. Nem panaszkodtunk volna egy percet sem, mert az összhatás tetszett, de igazából nem ezért, hanem az ELAC BS 403 miatt jöttünk. A hangzás nagyon más volt. A zongora teste és jelenléte megkérdőjelezhetetlenül felülmúlta azt amit a Mission nyújtott, az összhatás mégsem volt olyan kellemes. Nem vált erőtlenné, nem kínlódott mégis lomhább lett. Mintha köd vagy egy végtelenül könnyű paplan lenne a hang és közöttünk. A magasak és a dinamika még bőven áttörtek, mégis megmaradt valami szükségtelen távolság köztünk és a zene között. Ekkor a kollégák azt ajánlották, próbáljuk ki a Sonus faber Venere sorozatát. Itt gyorsan meg is jegyezzük, hogy mi csak nagyon sokadik próbaként állítottuk volna párba a két eszközt. A Cambridge Audio ugyanis józan gondolkodás, a Sonus faber pedig testet öltött költészet. Jött hát a Venere 2.0.

Amint az első hangok kiszaladtak a rendszerből, minden addigi kételkedésünk elillant. A Take Five alatt a sztereó színpad is rendben volt, a fúvósok viszont olyan kézzelfogható pontossággal álltak előttünk, amivel jóval drágább rendszerek is csak ritkán, nagyon pontosan beállítva képesek megajándékozni. A hangzás egésze elbűvölő volt. Finomság és vagány, élettel teli előadás remek keverékét kaptuk. Érdekes volt, hogy a korábban az ELAC FS 147-tel remekelő Fever most egy kicsit veszített közvetlenségéből. A csettintések nem tűntek hitelesnek.

Mivel az erősítőn éreztük, hogy van még benne tartalék tettünk egy próbát a nagyobb, de még bejáratatlan Venere 2.5-el is. A Tears of Joy, bár megtartott egy kis távolságot, így is túljutott a füleinken, egészen a szívünkig. Lágyan lengte be a teret, görögve gurult körbe a szobában és merengve megütötte mellkasunkat. Mi pedig ösztönösen mosolyogtunk. Csodás volt, de nem tökéletes. Ezen sorok írója például örült volna még egy kicsit több nyitottságnak, bár ez még megjöhet, ha a hangfalak már rendesen be lesznek járatva. Dave Brubeck ? Veneto Fresco-ja korrekt fúvósokkal és általánosságban sok apró részlettel szórakoztatott. Az igazi meglepetés azonban a Moloko ? Famailiar Feelings volt, ami a nagyon sok rendszeren pocsékul szól, itt azonban egyszerre pontos, energikus és részletek sokaságát leíró. A Tori Amos-féle A Sorta Fairytale a megszokottnál könnyedebb, szeparáltabb és levegősebb volt, bár az ének egy kicsit fedettnek tűnt. (ismét a friss hangfal) A Pink Panther zenekara nagy volt, nagyobb is, mint amit egy ilyen árú készlettől elvártunk.

Ítélet

A tesztek alatt eleinte kedveltük, a végére pedig nagyon megszerettük a Cambridge Audio legnagyobb integrált sztereó erősítőjét, az Azur 851A-t. A kezelhetőség, ami egyszerre modern és egyszerűen kezelhető, elismerést érdemel. A hangot vagánynak, fiatalosnak, lendületesnek, könnyűzenére is ideálisnak neveznénk, ha ezt nem értenék sokan félre és nem gondolnák, hogy ez valamiféle degradáló jelző. A Cambridge Audio integrált erősítője nem végtelenségig kifinomult és nem is monumentális. Mégis, túlteljesíti az árát részletező képességben, messze túlhaladja az elvárásokat pontosságban és lendületességben és átlépi kategóriáját erőben is. Mindezt azonban pillanatok alatt le lehet dózerolni a nem megfelelő hangfal kiválasztásával. Ha nem meghallgatás alapján választunk hozzá hangdobozokat, vagy akár kábeleket, akkor könnyed megeshet, hogy a rendszer egésze pontosan csak annyit nyújt, amit ezen az áron általában kapni lehet. A nagy varázslat, ami miatt a Cambridge Audio-t választani érdemes, az pedig elmarad.

1 2

Következő oldal >