Házimozi teszt, hifi teszt, 3D TV teszt, LCD TV teszt, LED TV teszt, hangfal teszt, fejhallgató teszt | av-online.hu
Pioneer N-50 hálózati médialejátszó teszt
Miheztartás végett
2012. július 27., péntek, 12:35
Pioneer N-50 N50 hálózati médialejátszó audio player média lejátszó audió lejátszó network audio player hifi médialejátszó teszt
A Pioneer N-50-ben kétféleképpen is érvényesül a mindent bele elv. Egyrészről szolgáltatások terén, amit bár elvárunk egy efféle géptől, az N-50 leírását nézegetve azért mégis csak rácsodálkozunk annak sokoldalúságára. Másrészről pedig műszaki tartalomban érződik egy adag jófajta japános "tegyünk bele még egy csipet kifinomult technológiát" típusú hozzáállás.
A médialejátszók feladata megszólaltatni mindent, amit ez a modell maximálisan teljesít. Természetesen rendelkezésünkre áll két USB aljzat, egyikük 2,1 amper leadására képes, vagyis tölti az iPad-et is! A másikhoz számítógépünket csatlakoztathatjuk, hogy külső hangkártyaként, vagy ha úgy tetszik, DAC-ként használhassuk. Van a hátlapon egy LAN aljzat, segítségével hallgathatunk online rádiókat és élvezhetjük az otthoni számítógépeinket tárolt zenét is, és nem maradt ki az AirPlay sem. Két digitális bemenetén keresztül hagyományos DAC-ként is működtethetjük.
Ha Bluetooth csatlakozást szeretnénk, akkor külön adaptert kell vennünk, ahogy kiegészítő kell a WiFi-hez is. Előbbit talán még meg is értjük, utóbbit, vagyis a WiFi hiányát azonban már egy kicsit zavarónak érezzük.
A gép belseje igazi gyönyörűség. Végtelen odafigyelés látszik minden apró alkatrészen. A külön transzformátorok, az egymástól alaposan elkülönülő analóg és digitális áramkörök, a doboz belső rezgéscsillapítása, a nyákok alapos rögzítése és még milliónyi finom részlet árulkodik róla, hogy a mérnökök valami nagyon jót akartak alkotni.
A bekapcsoló gomb szokatlanul kemény, de ugyanakkor érezhetően precíz és kidolgozott. Az előlapon csak néhány kezelőszervet találunk, ezek a forrásváltó és a lejátszás, megállítás illetve a léptetés gombjai. Nagyon tetszik, hogy a Pioneer ennyivel is megoldotta az alapszintű navigációt. Lényegében ezzel az öt gombbal is simán eligazodunk a források és tartalmak tömege között.
A kijelző szép, de sajnos apró, legalábbis erre a feladatra. Kisebb mint a legegyszerűbb okos-telefonoké, ugyanakkor viszonylag sok információt igyekszik megosztani velünk. Éppen csak az előlap gombjainak használata közben jön jól. Amikor a fotelben hátradőlve, az amúgy osztályon felüli minőségű, gyönyörű, szögletes és fekete távvezérlővel használnánk akkor már nagyon kevés.
Szerencsére a Pioneer kínál a géphez távvezérlő alkalmazást. Vagyis az antiergonómia és a sötét fétis nászából született, máskülönben gyönyörű távirányító szinte teljesen felesleges.
A lassú, 10 másodpercnél is tovább elhúzódó bekapcsolás után minden villámgyors. Ezt akár természetesnek is hihetnénk, de nem az, hiszen láthattuk a Denon DNP-720-as példáján is, hogy lehet ezt lassan csinálni. Nincs a gépnek olyan reakciója, ami az azonnalinál egy szempillantásnyival is lassabb lenne. Csak a lejátszót bitekkel kiszolgáló, távoli számítógép vagy szerver reakciójára kell néha várnunk egy picit, de ez nem a Pioneer bűne.
A kívánt dalt fellelve, már indulhat is a lejátszás. Jobb, ha a kijelzőre rá sem nézünk, mert a jó szándék már 1 m távolságból is csak szánni való bénázás marad. Megjelenik az album borítója - ha az csatolva van - 2x2 cm méretben és ha bármely infó hosszabb mint a kijelző, akkor az szépen végigfut a kis OLED képernyőn. Eközben pedig vibrál egy picit.
A gépet okostelefonnal vagy tablettel kell használni és kész! Így válhat a Pioneer vezérlése egyszerű de kényelmetlenből, könnyeddé és kényelmessé.
A teszt javarészt a már megszokott lemezeinkkel, pontosabban azoknak FLAC másolataival zajlott. Forrásként pendrive-ot és szervert használtunk. A legtöbb felvételt egy Sandisk Cruzerről játszottuk le, majd sokukat, ellenőrzésként a Serviio médiaszerver szoftverén keresztül is meghallgattuk. Vezetékes, gigabites hálózat mellett, a szerverre kötött külső lemezről lejátszva sem nagyon tapasztunk 4 másodpercnél hosszabb késést, a lejátszandó felvétel kiválasztása és a zene megszólalása között. Vagyis a várakozás java a kiszolgáló számítógépen múlott, a Pioneer ehhez nem tett hozzá érezhető módon.
A meghallgatásnál az erősítő a Marantz PM KI Pearl Lite és Primare i22, a hangfalak pedig a Paradigm 7-es sorozatából a Monitor 9 és a Mini Monitor voltak. A tápellátást a Furutech kábeleivel oldottuk meg. Az RCA kábel egy Advance Acoustic ACS-25-ös volt, a hangfalakat szintén ennek a gyártónak a termékével kötöttük be.
A hangzás makulátlan
Ezzel tulajdonképpen már az elején is summázhatnánk a hallottakat. Egyszerre kellemes és hálátlan dolog, amikor egy tesztre fogott készülék annyira korrektül szólal meg, hogy keresve sem igazán találni benne hibát. No de lássuk hogyan is történt!
A meghallgatások a sima, CD felbontású anyagokkal kezdődtek, majd nagyfelbontásúakkal folytatódtak.
Antonio Forcione Naim által gondozott koncertfelvételével kezdünk. Pure Audio módban, vagyis amikor semmiféle feljavítás nem történik, a gitár élénk. A normál anyagok bitszámát megduplázó Hi-Bit 32 módban egy kicsit lágy, ami ennek a felvételnek nem tesz jót. Az Auto Sound Retriever azonban nagyon pozitív meglepetés volt. Az eredmény tényleg tetszetős.
A Sabina Sciubbával közösen előadott Take Five alatt fel lehet fedezni Forcione játékában azt, ahogyan a figyelme elterelődik pár pillanatra. A hallottak alapján Sabina lehetett az, aki megzavarta a gitárost. Ezek azok az apróságok, amik a zenét közvetlenebbé, személyesebbé és varázslatosabbá teszik. Hiába, nem csak a David Gilmour-féle, tökéletesen precíz játék okozhat örömet. Majd jött a Caruso című dal, amitől eláll az ember szava. Legalábbis ha a rendszer azt jól közvetíti, és ez most így volt. Jegyzetelni kéne, de nincs erőnk a billentyű leütésének halk zajával megzavarni mindazt, amit hallunk.
Mindeddig a Monitor 9-es hangfalak szóltak, ám most egy kis ismétlésre beálltak a Mini Monitorok is. Az igazat megvallva, bár egyértelműen kevesebbet tudnak letenni az asztalra, legalább annyira szerethetőek, mint a nagyobbak.
Összességében egy picivel több magasat el tudtunk volna viselni, de ezzel nagyjából ki is merült a kritizálhatóság.
Jött néhány Vangelis felvétel, vagy ha úgy tetszik a minőségi giccs. A Blade Runner, nagyközönség elé került első változatában (pre director's cut) a film végén felcsendülő zenét a a Hi-Bit 32 teljesen átrendezte és kiforgatta. Az elfojtott közép és a túl hangsúlyos magas lebontotta az eredeti sztereó hatást is. Ennek oka talán az lehet, hogy Vangelis ezt a felvételt eleve 44,1/16-os technikával készítette. A Tales of Future Pure Audio módban levegős és tágas volt, ahogyan később az Antarctica is. Ezek a felvételek amúgy a Pioneeron hozták talán eddigi legjobb formájukat.
Jött a kedvenc Vivaldi lemezünk, a Macron-féle Velencei Barokk Zenekar által előadott remekmű. Ha egy szóval kellene jellemezni, akkor az a lebilincselő lenne.
A visszatérő anyagok közül persze ezúttal sem hagytuk ki Tori Amos A Sorta Fairitale című felvételét, amiben ezúttal a zongora egy kicsit lehetett volna hitelesebb és a zene komplexebb részeiben is jól esett volna egy csipetnyivel több elkülönülés.
Áttérve a magasabb mintavételi frekvenciákra és magasabb bitszámokra, ért minket néhány meglepetés. Mindjárt az első a Nine Inch Nails 1000000 című felvétele volt, ami beállításoktól függetlenül, nem tudott igazán összeállni egy élvezhető egésszé. A Discipline már sokkal hálásabb volt, mind dinamikában mind részletességben.
A Pink Floyd Dark Side of the Moon egyértelműen meghálálta a magasabb felbontást. Még egy öreg Depeche Mode album is tudott meglepetéssel szolgálni. A Violator-ról a Sweetest Perfection egészen új oldalát mutatta. Igényes, érdekesen hangszerelt felvétellé vált.
Visszatérve a kevésbé minőségi forrásokhoz, a netrádió használata lehetne egy csipetnyivel szervezettebb, ahogyan például a Denon 720-ban. Ha lassabban is, de azért csak megtalálja az ember azt, amit keres, még a végtelennek tűnő kínálatban is. Persze ezen is segíthet egy iPad, mint távvezérlő. A sok adó által használt 192 kbit mellett pedig kimondottan jól jön az Auto Sound Retriever. Nem csak lágyabb lesz tőle amit hallunk, de a sztereó kép is kicsit szélesebbnek hat általa.
Ha pedig már a hangzást, vagyis élvezeti értéket vagy éppen hallgathatóságot javító programokról szólunk, meg kell említeni az Auto Level Control nevű funkciót is. Ez ugyanis a halk és hangos szakaszokat igyekszik hasonló hangerejűvé varázsolni, sikerrel. Mármint sikerrel elrontva az egész hangzást. Az eredmény ugyanis az, hogy még a változó zenei elemek hangossága hasonlóvá válik, addig az állandó elemek folyamatosan változnak. Kevés olyan helyzetet tudunk elképzelni, amikor ez jól jöhet. Ennél még egy középfülgyulladás is kellemesebb. Nagy ívben kerülendő.
Az Auto Sound Retriever sokkal hasznosabb, illetve sokszor hasznos. Persze egy igazán jó felvételnek nem kell a trükközés. Többnyire kicsit ellágyítja, talán úgy is fogalmazhatunk, hogy könnyebben fogyaszthatóbbá teszi a muzsikát. Térben viszont egyértelműen veszítünk vele. Persze bizonyos MP3 zenéknek ez még jót is tehet, no de ha már van egy jó elektronikánk, nem igazán látjuk értelmét a csúnyán veszteséges tömörítésen átesett zeneszámok további tartogatásának.
Összesítés
A Pioneer N-50 valóban a japán aprólékosság gyönyörű példája, még úgy is, hogy kínai kezek szerelték készre. Napokon át kerestünk benne hibát, szálkát és mégsem leltünk. Tény, hogy egy morzsányi, vagy talán inkább mákszemnyi ragyogás még elférne, valami kis csillogó hazugság, hogy eszünket vesztve beleszeressünk. Ennél több kritikát azonban nehéz volna a hangjára aggatni.
A koncepció ugyanakkor felmutat pár zavaró hiányosságot. Elsősorban az lenne jó, ha az egész ipar tisztázná magában, hogy egy médialejátszónak ma a WiFi nem lehet csak opcionális tartozéka, valamint, hogy a kijelző nem attól lesz jó, hogy kismillió információval traktál, hanem attól, hogy el is lehet olvasni. Ma már egy iPad birtoklása szinte természetes azok körében, akik ezt a lejátszót választják, tehát a kijelző problémája könnyen átléphető, mégis úgy tervezni egy közel 200 ezer forintos gépet, hogy az egy másik, másfél-százezer értékű kiegészítővel legyen igazán jól használható, kis túlzás.
A lényeg azonban mégis csak a hang és a sokoldalúság. Ilyen szempontból pedig a Pioneer nagyszerűt alkotott. Nem lehet kétséges, hogy jár neki az "Ajánlott Vétel" cím!
