Eversolo DMP-A10 hálózati zenelejátszó teszt

2025. november 14., péntek, 10:45

Zidoo Eversolo lejátszó zenelejátszó streamer Zidoo zenelejátszó Eversolo zenelejátszó hálózati zenelejátszó Zidoo teszt Eversolo teszt streamer teszt zenelejátszó teszt

Az Eversolo, mint márka már bizonyított nálunk, most a csúcsragadozó hálózati streamere a DMP-A10 került tesztelésre, ami nem csak zenét játszik le, hanem a szobát is beméri, ha arra van szükség.

Nehéz olyan szegmensét találni a hifi készülékeknek, ahol nincs jelen kínai gyártmány, egyik a sok közül az Eversolo, ami kezd kitörni a "középszerűségből már, ami az árat illeti". Ezen kategória egyik képviselője a DMP-A10, ahol egészen elképesztő minőséget és hozzáadott tudást kapunk a pénzünkért. Nem csak egyszerű streamer, hanem szobakorrekciós eszköz is, rádughatjuk az összes létező otthoni készülékünket, legyen az tévé, DAC, vagy akár valamilyen analóg forrás. Mindezek mellett a felépítés és a kinézet is lenyűgöző, bízvást besorolhatjuk abba a kategóriába, ahol már nincsenek kompromisszumok, vagy csak nagyon kevés. Roon Ready, TIDAL Connect, ESS 9039PRO DAC plusz egyéb más finomságok is rejlenek a belsejében.

Kinézet, csatlakozók

Az Eversolo DMP-A10 tekintélyt sugalló megjelenést mutat már az első pillantásra, masszívan összerakott, hatalmas hűtőbordákkal az oldalán, köztük az előlapon a jókora színes LCD kijelző, ami fellelhető még a hangerőszabályzó gombon is! Számtalan lehetőség közül választhatunk mit mutasson meg kicsiben, az éppen játszott szám információit, az album képeit, a hangerő nagyságát és ezeket keverve. Zseniális találmány (még, ha nem is az elsők közül való) kütyüimádó hifisták (köztük mi is) széles vigyorral az arcukon tekergettük és állítottuk be a különböző üzemmódokra.

Hogy mi mindent lehet rákötni, arra felesleges lenne túl sok időt pocsékolni, gyakorlatilag minden digitális, analóg forrást, sőt még optikai bemenete is van az RJ45 LAN mellett! Említésre méltó még a két darab szubkimenet, ami szintén nem megszokott még erősítőkön sem. Egy dolgot hiányoltunk, amit szerintünk érdemes lett volna rápakolni a hátuljára, az pedig egy I2S kimenet, persze anélkül is van élet, ezt csak, mint szőrösszívű tesztelő jegyeztük meg.

A ház teljes egészében alumíniumból készült (természetesen) tankszerű felépítéssel, és elegánsan modern kinézettel. A meglepetés akkor ért minket, mikor hanyatt fektettük és az alján felfedeztünk két letakart nyílást, ahova (mint később kiderült) két darab 4 TB-os SSD-t tudunk pakolni.

Belül

Ebben az esetben is a bőség zavarával szembesültünk, annyi mindent pakoltak bele, legyen szó tápellátásról, izolációról, D/A átalakításról. OCXO oszcillátorok, kettős tápegység, valós szimmetrikus felépítés, EOS az Eversolo saját szabadalma, ami támogatja a közvetlen audiokimenetek használatát, például az Apple Music-ban. WIMA, TI, NICHICON, Murata alkatrészek a nyáklapon. Mindezeknek a lelke pedig a ES9039PRO DAC.

Használat közben

Újból egy olyan telefonos applikáció, ahol semmire sem kellett panaszkodni. Átlátható, gyors, kényelmesen kezelhető ellentétben néhány másikkal, amiktől az egyszeri tesztelő idegzsábát kapott, némi sikító lábrázással körítve. De, ha esetleg az érintőképernyőn keresztül szeretnénk kezelni, akkor arra is lehetőséget ad, viszont kár lenne az ujjlenyomatainkkal összetapicskolni a kijelzőt.

Lehetőségek egész tárházát kínálja, köztük a szobakorrekciót is, amit lehet külön külső dedikált mikrofonnal, vagy a telefonunk sajátjával használni. Amit rögvest ki is próbáltunk. Különösebb dolgunk nincsen vele, automatán beállítódik minden, a végeredmény pedig egészen elfogadható lett, még a telefonunk saját mikrofonjával is. Szépen kisimította az alsó tartományban meglévő hepéket és hupákat, stabilabbá, megfogottabbá varázsolta ezzel a basszust. Igaz nem árt hozzá legalább egy középkategóriás telefon, ugyanis az olcsóbb modellekben hajlamosak spórolni a gyártók a mikrofon minőségén. Ha valakinek ez a megoldás nem tetszik, akkor ott van a parametrikus EQ vagy a "normál" alap hangszínszabályzó. Ami még egy plusz jópont, az a szub beállítás - a vágási frekvencia, hangerő, vágási meredekség, fázis - mellett a késleltetést is tudjuk állítani, amivel jelentősen megnövelhetjük a szubláda/ládák elhelyezésének a szabadságát a szobánkban. Az összes lényeges streaming szolgáltatót elérhetjük vele, Roon Ready lehetőséget is ad a kezünkbe, lejátszhatunk a helyi hálózaton, sőt még 2x4TB-os SSD-t is rakhattunk bele, ami már igen tisztességes tárhely, még DSD-nek is.

Tesztkörnyezet

Naim SUPERNAIT 3, Cambridge Audio 851A, Cayin MT45 MKII sztereó erősítők, Eversolo AMP-F10 sztereó végerősítő, Topping D70S, iFi ZEN One Signature DAC-ok, WiiM Ultra, FiiO S15 streamerek, Satori hangfalak, SVS SB3000, Velodyne szubládák, AudioQuest Night Owl Carbon füles, Silent Angel N8 Pro switch, AudioQuest és QED kábelezés.

Hangminőség

A zenehallgatásnak vannak pillanatai, amikor az ember már nem elemzi a hangot. Amikor a figyelem elnémul, és helyét átveszi valami nehezen megfogalmazható, mégis rendkívül konkrét élmény: a jelenlét.

Az Eversolo DMP-A10 streamer pontosan ezt az állapotot tudta előidézni - nem hatásvadász módon, nem "hifis trükkökkel", hanem valami olyan alapvető tisztasággal, amit korábban legfeljebb analóg mesterszalagról lehetett hallani.

A készülék felépítése nem különösebben meghökkentő: precíz ház, gondosan árnyékolt analóg szekció, masszív lineáris tápegység, és egy DAC-architektúra, amely a legjobb ESS chipek családjából származik. Mindez azonban nem magyarázza azt, amit a zene megszólalásakor tapasztaltunk. Nem "hangosított" - hanem feloldotta a hangot a térben.

Az Eversolo nemcsak egy lejátszó - inkább egy akusztikus kapu. Egy olyan készülék, amely nem akar több lenni annál, ami: egy szerény, de félelmetesen pontos tolmácsa annak a zenének, amelyet oly sokan próbáltunk már megérteni, de csak kevesen hallottak így. A DMP-A10 a digitális világban is képes volt valami analóg csodát teremteni, nem a hangokat emelte ki, hanem a csendet, ami köztük húzódott.

Aki egyszer meghallja rajta Hans Zimmer - Time című darabjának első, alig hallható zongoraleütéseit, tudja, miről beszélünk. A zene nem indult el hirtelen - inkább úgy tűnt, mintha a levegő magától kezdett volna rezegni. Az egyik legnagyobb erénye az volt, hogy a hangtérből minden zajt, minden elektronikusan színezett fátyolt elvett, és hátra hagyta a zenét - csupaszon, szinte sebezhetően. Itt a legtöbb digitális lejátszó "siet". A halk zongorafutam még ki sem bontakozik, máris nyomában a mélyek tömbjei. Az Eversolo viszont hagyott időt a hangnak megszületni. A zongora nem egyetlen pontból indult, hanem valahonnan a háttérből, egy halk rezonanciából, amelyet a levegő is tovább vitt. A készülék ezzel a gesztussal már az első másodpercekben megmutatta, mit ért dinamikai linearitás alatt: minden hangerőfokozatban megmaradt az a lélegző arány, amely az élő zenét is jellemzi.

A készülék hangja olyan volt, mint egy élesre fókuszált fénykép: minden részlet a helyén volt, de soha nem éreztük sterilnek. A hangjegyek közötti tér nem ürességként hatott, hanem eleven csöndként, amelyben a zenészek lélegeztek. Zimmer sötéten pulzáló mélyei és az apró, finom cintányérrezgések úgy jelentek meg, mintha valaki új definíciót írt volna a dinamikai tartományra.

A Dire Straits - Brothers in Arms című felvételén Mark Knopfler gitárja már nem csupán hangszert, hanem időt is játszott. A hangok hosszan, lassan úsztak a semmibe, de ez a semmi nem volt üres. A tér ábrázolásában valami különlegeset tudott, a szobát hangszerré tette. A lecsengések, a vibráló visszhangok, a halk zörejek mind úgy rendeződtek el, mintha a lejátszó nem is közvetített volna, hanem teremtett.

Mike Oldfield - Tubular Bells ebben a környezetben új értelmet nyert. Az Eversolo nem színezett, nem tolta előtérbe a részleteket - inkább egy finom, szinte láthatatlan ecsettel rajzolta meg a zenei textúrát. Az ütőhangszerek pergetése, a különös csövek és harangok természetes fénye mind megmaradt, de az igazi varázs a transzparencia volt. Olyan érzés volt hallgatni, mintha Oldfield egy üvegszobában állt volna, ahol minden hang egy-egy visszhangzó fényfolt. Az Amarok című anyaga kiváló lakmuszpapír minden rendszer számára: kaotikus, szeszélyes és tele apró zajokkal. Az Eversolo azonban mindezekből koherenciát alkotott. A részletek nem estek szét, nem külön szólt a cintányér, a marimba és a csőharang - mindegyik egy nagy, homogén akusztikai szerkezet része lett. A transzparencia itt nem steril tisztaságot jelentett, hanem azt, hogy a hangok között semmi felesleges nem maradt.

Paul Simon - Graceland albumán megmutatta, hogy a ritmus is lehet csönddel telített. A dél-afrikai kórusok mögött meghúzódó apró dobütések, az akusztikus gitár levegőssége és a hangszerek között megmaradó "lélegzet" mind azt az érzetet keltették, hogy a zene nem pusztán szól, hanem létezik. Ez a készülék nem próbált semmit eladni - sem melegséget, sem technikai fölényt. Egyszerűen csak jelen volt, és hagyta, hogy a zene tegye a dolgát. Az apró ritmikai finomságok, az ének intonációjának hullámzása mind pontosan követhető volt, miközben a hang soha nem vált analitikussá.

Beethoven 7. szimfóniájának második tétele mindig próbára teszi a lejátszókat. A DMP-A10 esetében viszont a vonósok homogén szövete nem olvadt egybe, hanem rétegekre vált szét. A halk pizzicatók és a pianissimo vonások közti mikrodinamikát olyan precizitással rajzolta ki, hogy a hallgató szinte a karmester pálcájának rezdülését is érezte. A csend itt nem hiány volt, hanem drámai eszköz, amit a készülék félelmetesen jól tudott megmutatni.

És amikor AC/DC következett, ismét meglepett. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen kifinomult, "audiofil" gép elveszíti az energiát, ha torzított gitárok, lendületes dobok és üvöltő ének kerül elé. De nem. A Back in Black dögös, nyers energiája éppen azért működött, mert a dinamika nem lapult el. A basszus mélyre ment, de nem puffant, a cintányér csillogott, de nem vágott. Minden hang a saját helyén volt, és mégis mindent átszőtt az a fajta intelligens csend, ami csak a legjobb rendszereknél tapasztalható. A legtöbb hifista ilyenkor hátra dől, mert tudja, hogy itt már nem a "finomság" a lényeg. Az Eversolo azonban nem veszítette el méltóságát a Thunderstruck közben sem.

A ritmus hajtóereje, a dobok tömege, a gitár elektromos nyersessége mind jelen volt, de a hallgató fülét nem támadta meg a torzítás.

A DMP-A10 dinamika-tartaléka nem a hangerőből fakadt, hanem abból, hogy semmit sem lapított el. A tranziensek - az a kis időpillanat, amikor a hang megszületik - érintetlenek maradtak.

A populáris zene világa - Adele, Billie Eilish vagy Daft Punk - ugyanezt a tulajdonságot hozta ki belőle. Az A10 minden műfajban megőrizte karakterét: tiszta, egyensúlyban lévő, zeneileg őszinte maradt. Billie Eilish - Everything I Wanted című zeneszámán a halk szuszogások, a mikrofonba rejtett levegőmozgás is hallhatóvá vált, de soha nem tolakodott. A Daft Punk Giorgio by Moroder-jén pedig a szintetikus basszus és az analóg szalaghátterek közötti átmenet tűpontosan rajzolódott ki.

A technikai adottságai - a nagyfelbontású D/A konverzió, a precíz órajel-kezelés, a masszív tápellátás - mind hozzájárultak ehhez az élményhez, de a varázs mégsem innen fakadt. A lényeg az volt, ahogyan a készülék hallgatni tudott. Mintha maga is érzékelte volna a zene törékenységét, és nem avatkozott bele többel, mint amennyi szükséges.

Egyik legnagyobb erénye az volt, hogy a hallgató fáradtság nélkül élhette meg a zenei órákat. Nem azért, mert a hang meleg vagy lágy volt - hanem mert a fül nem talált semmi fölöslegeset, amit el kellett volna utasítania. Minden szólt, ami fontos, és semmi sem, ami nem.

Visszatekintve, azt mondhatnánk: ez a készülék nem próbált versenyezni a nagy, patinás márkákkal. Inkább egy csendes forradalmat vitt véghez. A zene közötti csendet emelte a figyelem középpontjába, és ezzel valami olyat adott, amit kevesen mernek: a tisztaságot, ami nem hideg, hanem emberi.

Amikor a hallgató levette a fejhallgatót, vagy elhallgatott a hangfal, a szoba csendje más lett. Sűrűbb, jelentőségteljesebb. Éreztük, hogy a csend is része volt a zenének - és hogy az Eversolo DMP-A10 ezt tudta a legjobban.

Mert ez a készülék nem pusztán zenét játszott, megtanított hallgatni.

Konklúzió, ajánlás

Aki hosszabb ideig élt ezzel az Eversolo DMP-A10 lejátszóval, az tudja, hogy a hangja nem "meleg" vagy "hideg", hanem hiteles. Az igazságot nem kozmetikázza, hanem hagyja, hogy a zene mesélje el. A készülék nem állt be egyik iskolába sem. Nem tipikus "japán vagy kínai" precizitás, sem "brit" lágyság, inkább valami harmadik út: az analitikus és a muzikális közötti egyensúly. Ez az egyensúly teszi lehetővé, hogy az ember akár órákig hallgassa, fáradtság nélkül, ugyanazzal a kíváncsisággal, mint az első perctől. Összességében az Eversolo DMP-A10 a digitális korszak egyik halk úttörője. Nem új technológiákkal akar hódítani, nem csinált forradalmat, hanem azzal, hogy megmutatta: a zene nem a hangokban van, hanem a közöttük lévő térben. Ez a felismerés - hogy a csend is információ - teszi különlegessé. És ha egyetlen mondatban kellene megfogalmazni, mi az Eversolo DMP-A10 lényege, ez a készülék nem játssza le a zenét, megmutatja, milyen, amikor a zene hallgat minket. Kiváló Termék, nem vitás!

1 2

Következő oldal >